Total War: Pharaoh teszt – Trójai faló

Ha azt mondom, Creative Assembly, biztos vagyok benne, hogy az olvasó rögtön rávágja, hogy Total War. A stúdió több mint 20 éve gondolta újra a grand strategy műfajt azzal, hogy a világtérképen történő bábutologatás mellett a játékos kezébe adta a nem ritkán több ezer harcos részvételével történő csaták lebonyolítását. Millió iteráció készült a Total War franchise-ból az elmúlt két évtizedben, játszódott már többek között a Római Birodalomban és a Távol-Keleten, és a sötét középkor eseményei is feldolgozásra kerültek, hogy csak a legnépszerűbbeket említsem.

Természetesen az évek során folyamatosan fejlődött a széria, új játékelemek és mechanizmusok kerültek be, a grafikáról nem is beszélve. Mindig is a grandiózusság jellemezte a sorozatot, hatalmas térképpel, rengeteg néppel, ám a 2010-es években Total War Saga alcímmel már olyan kiadásokat is készítettek a stúdiónál, amelyek csak egy kis szegletére fókuszáltak a történelemnek, ilyen volt a Thrones of Britannia vagy a Troy. Előbbi a brit szigeteken, utóbbi az Égei-tengert körülölelő területen játszódott. A Saga epizódok sajátossága ezen felül az volt, hogy jobban fókuszba helyezte a hadvezéreket, vezetőket, valamint a politikai és családon belüli ármánykodást. Magyarul inkább belviszályok okoztak turbulenciát, semmint külső fenyegetés. Ahogy említettem, ezekben a játéktér jóval kisebb, az egységek kevésbé diverzek, talán ezért van az, hogy a Saga epizódokat mindig is olcsóbban árulták, mint a „rendes” Total War címeket. Fontosnak tartottam mindezt leírni már a cikk elején, és mire végigolvasod, remélhetőleg már te is érteni fogod miért. Nézzük a részleteket...

Időszámításunk előtt valamikor 1203 környékén járunk az ókori Egyiptomban. Merenptah fáraó meghalt, és testvérei között megindul a hatalmi harc a trónért. A bronzkor végén járunk, Egyiptom már túl van a fénykorán, ráadásul a hettiták, a kánaáni és tengeri népek egyre nagyobb fenyegetést jelentenek. A játék elején 8 szereplő közül választhatjuk ki, melyikkel szeretnénk lefolytatni a kampányt. Négy egyiptomi, kettő kánaáni és kettő hettita vezető közül választhatunk, és ezzel ki is fújt a játszható frakciók száma. Tehát összesen három, tulajdonságaikban, kultúrájukban és játékmenetükben minimális különbséget hordozó népségből áll a Total War: Pharaoh világa.

A játéktér Egyiptom területében, valamit a Közel-Kelet Földközi-tengeri partvidékére eső területekből áll (Sínai-félsziget, a mai Izrael, Palesztina, Szíria, Törökország egy része, Ciprus), szóval nem valami nagy. Cserébe – ahogy a Saga játékokban mindig – apró darabokra osztották, hogy nagyobbnak tűnjön. Mindezt megfejelték azzal, hogy ezen a viszonylag apró területen nem kevesebb, mint 72 vezér/család/népcsoport osztozik.

Nagyszabású játék benyomását próbálja kelteni a Total War: Pharaoh, de sajnos elbukik benne. Hiányzik a diverzitás mind az egységek, mind a játéktér tekintetében. Nincs például lovasság, vagy „tevésség”, kizárólag gyalogos katonák és harci szekerek állnak rendelkezésünkre, bármelyik karakterrel és frakcióval játszunk is. Ostromgépeket sem tudunk építeni, bár ezek sereg versus sereg csatákban amúgy sem voltak túl hasznosak, városok ostrománál pedig szokás szerint tudunk eszkábálni létrát, faltörő kost, egyebet.

Játéktér tekintetében is – egyben a grafikára rátérve – felemás az összkép. A stratégiai térkép nagyon részletes, szépen lehet ki- és befelé zoomolni, aprólékos a kidolgozás, viszont kissé zsúfolt. Ha közel zoomolok, akkor minden oké, pont azt látom, ami az egységeim mozgatásához kell (utak, települések, határok), ha távolítok, akkor viszont millió ikon, név és szín jelenik meg. Elsőre nekem az sem volt egyértelmű, hogy mely területek az enyémek, ugyanis nincs külön kiemelve. A rengeteg szín pedig a már említett 72 népcsoport miatt van.

A diplomáciai képernyő sajnos még rosszabb. Alul, középen egy kis ablakban listázza az ismert népeket, de minden megnyitásnál a listában legfelül található nép területére kúszik a kamera automatikusan (akkor is, ha egyébként a fog of war miatt semmit nem is látunk belőle), ami elképesztően idegesítő. Ráadásul itt nem is tudunk a WASD gombokkal mozogni a térképen, minden korábbi Total War játékkal ellentétben.

A stratégiai térképhez tartozó kezelőfelület a szériát ismerő játékosoknak nem lesz új, de egy kezdő nagyon el fog veszni benne. Rengeteg információt tol elénk a játék különböző panelekben, bekúszó ablakokban. Szerencsére a szériára jellemző tutorial most sem hiányzik, és személyre is szabható, milyen sűrűn jelenjen meg, de pont a legalapvetőbb dolgokat nem magyarázza el egy kezdő játékos számára, mint például hogy mit hol találsz a képernyőn, melyik erőforrás mire jó és miért fontos, hogyan vannak rendszerezve az értesítések satöbbi.

Mindegy, lendüljünk túl ezen, és nézzük a csatákat, azok legalább látványosak! Hát nem. A sivatagi környezet sajnos magával hozza azt, hogy elég egysíkú a táj, minimális variációval. Ha megnézitek a képek között a csatákat ábrázolókat, akkor érteni fogjátok, mire gondolok. Ráadásul ezek ultra beállítások mellett készültek! Komolyan mondom, a nemrég nálam járt Builders of Greece demója szebb látványt tolt elém. Persze akadnak itt is szépen megkomponált tájak, főleg, ha egy város vagy folyó is van a térképen, illetve a hettita területek fás, bokros vidéke nyilván kevésbé kopár (azokon legalább lehet taktikázni a tereptárgyakkal), de sajnos ezzel ki is fújt a változatosság. Ha ehhez hozzáadjuk az egysíkú egységtípusokat, akkor el is megy az ember kedve attól, hogy maga játssza le a csatákat, és ne a gépre bízza. Én elég hamar így tettem.

Játékmenet és -mechanika tekintetében nagyon sok dolog köszön vissza a Total War Saga: Troyból. Már nemcsak a pénz (arany) az egyetlen erőforrás, hanem a fa, a kő, a bronz és az étel is. Ezeket nem minden régióban lehet termelni, egy régióban jellemzően csak egyféle nyersanyag érhető el. A vallás szintén fontos része a játéknak. A többistenhit jegyében egyszerre hármat is imádhatunk a 19 elérhető mindenhatóból. Ők különféle bónuszokat nyújtanak, némelyikük az egységeinknek, mások településeinknek, vagy csak egy bizonyos épületnek.

A karakterek központi elemei a Pharaoh-nak, hisz azon túl, hogy a játszható frakciók vezetői, hadvezérként és uralkodói aspiránsként is lesz velük tennivaló. Megint csak a Troyból köszön vissza a már-már RPG-s karakterképernyő, ahol fejlődésük során már nemcsak skillpontokat oszthatunk szét, hanem emberünk felszerelését és kíséretét is változtathatjuk, valamint különféle névelőtagokat is rájuk aggathatunk. Ezek mind-mind buffokat adnak, amelyek hatással lehetnek a népesség boldogságszintjétől kezdve a sereg sebességén át a hadvezér testőrségének képességeire.

A kampány egy pontján el kell döntenünk, hogy egyiptomiként a fáraói trónust célozzuk meg, és részt veszünk a kirobbanó polgárháborúban, vagy nem kérünk a cicaharcból, és inkább a hettita királyságra csapnánk le helyette. Ez természetesen fordítva is működik, hettitaként törhetünk fáraói ambíciók irányába.

A politikai ármánykodás, valamint a fáraói/királyi trónus megszerzéséhez elengedhetetlen a Tanács. Vezetőként legitimitást kell szereznünk csatározás, hódítás vagy éppen ellenlábasaink hitelességének aláásásával. Különféle intrikákkal, összeesküvésekkel tudjuk gyengíteni a Tanács többi tagját azzal a céllal, hogy minél feljebb lépve a ranglétrán végül megszerezzük az áhított trónt. Engem a széria korábbi részeiben is mindig hidegen hagytak ezek a politikai csatározások, most sem szívesen foglalkoztam vele. Megtehetjük, hogy ignoráljuk a Tanácsot, ha bennünket pusztán a hódítás érdekel, de a játék minden egyes kör végén emlékeztetni fog arra, hogy mellőztük. Kikapcsolni ezt sajnos nem lehet, pedig maga a kampány elég jól testre szabható. Azért is fájó picit nekem ennek a vonalnak az erőltetése, mert a marketingben is úgy mutatta be a Creative Assembly a karaktereket, hogy nem győzte kihangsúlyozni, hogy meg fogod találni a saját játékstílusodnak megfelelő szereplőt, mert akad köztük vérszomjas hadúr és ravasz manipulátor is.

Sokat lehetne még mesélni a játékról, de mostanra már gondolom, mindenki rájött, hogy a Pharaoh nem egy igazi, klasszikus Total War epizód, de még Sagának is kevés. Leginkább a Troy mellé tudnám elképzelni DLC formájában, mert korban és területben is ahhoz passzol, nem beszélve az abból megöröklött játékmechanikákról. Ahogy a cikk elején is írtam, a rendes Total War epizódok ennél százszor grandiózusabbak. Erre most jött a Pharaoh, ami nem viseli nevében a Saga jelzőt, mégis azokból építkezik, és teszi mindezt rendes Total War áron. Ráadásul megvásárolható Deluxe és Dynasty kiadásban is (utóbbi közel száz euro), ami automatikus hozzáférést fog biztosítani a jövőben érkező DLC-khez, új játszható frakciókat hozva a játékba. Nem tudom elképzelni, kit fog vonzani, hogy ezen a kicsi és egysíkú térképen újra és újra végigjátssza a kampányt egy új, egységei és épületei tekintetében minimális eltéréssel rendelkező néppel.

Egyáltalán nem rossz játék a Total War: Pharaoh, de az irány, amibe ezzel elvitte a szériát a stúdió, véleményem szerint több mint bosszantó. Meg vagyok győződve róla, hogy erre a címre csak mint rossz példa fogunk emlékezni.