Bárhogy is számolom, idén valószínűleg úgy játszottam rekord mennyiségű soulslike játékot, hogy maga a FromSoftware nem is adott ki új címet. Megtette azt helyette a számtalan imitátor és indie rajongócsapat. Mortal Shell, Hellpoint, Nioh 2, a listát már szinte követni is alig bírom, év végén pedig még egy igen ígéretes, 2D-s, felülnézetes indie projekt is beesett, a Morbid: The Seven Acolytes, amely ugyan némileg enyhített a híresen kemény játékmenet egyes elemein, le sem tagadhatná a gyökereit, amelyek a FromSoftware klasszikusaihoz és H. P. Lovecraft munkásságához vezetnek.
A magát horrorpunk stílusúként definiáló Morbid egy meglehetősen borongós és poszt-apokaliptikus fantasy birodalomban játszódik, amelyet leigáztak a gahar névre hallgató, testetlen, destruktív szellemek, akik fizikai manifesztációik révén szó szerint eltorzítják, megbetegítik a valóság szövetét. A hét gahar uralmukat az akkolitusok révén tartja fenn – ők a birodalom egykori uralkodói és hősei, akik a gaharok eltorzult gazdatesteivé váltak, követőiket és társaikat pedig ocsmány, több esetben élőhalott, elkorcsosult borzalmakká változtatták. Az iszonyatos szörnyistenekkel egyedül a Striverek Rendje próbálta meg felvenni a harcot, mesteri szörnyvadászok csapata, akik azonban sorra elbuktak, mígnem a játék kezdetére már csak egyetlen utolsó striver maradt – hősünk, akit a gaharok birodalmának partjainál vet ki magából a tenger.
A soulsborne széria hagyományaihoz hasonlóan a történet természetesen nincs a szánkba rágva. NPC-k dialógusaiból, tárgyak és ellenfelek leírásainak átolvasásából, az egyes helyszínek megfigyeléséből ismerhetjük meg fokozatosan, hogy is kezdődött a gaharok uralma, hogyan szállták meg a hét gazdatestet, és hogyan bukott el a birodalom a sötétséggel szemben. Küldetéseink sem kifejezetten egyértelműen definiáltak: rögtön a parton, amikor megpróbálnánk belépni a fővárosba, utunkat állja egy még többé-kevésbé emberi NPC, aki csak akkor hajlandó megnyitni előttünk az utat, ha szert teszünk az úgynevezett exalted státuszra – ám, hogy ez pontosan mi, természetesen szintén nem azonnal fogjuk megtudni. Szerencsére a lehetséges útvonal elég egyértelműen követhető, valamint a fő küldetésvonallal ellentétben számos olyan NPC-re is akadhatunk, akik egyértelműen definiált mellékküldetéseket, feladatokat bíznak ránk, amelyek egészen véletlenül mindig a fő célunk irányába is visznek minket. Hol egy özvegynek kell segítenünk megtudni, mi történt a férjével, hol egy sérült katona családját megmenteni egy kannibálklán táborából.
A gaharok vadászata során természetesen igen gyakran fűbe is fogunk harapni, hogy aztán a legközelebbi, utoljára meglátogatott szentélynél térjünk magunkhoz, ám az elhalálozással járó veszteségek a soulsborne szériához képest lényegesen csekélyebbek, nem kell például visszamennünk holttestünkhöz, és nem veszítjük el az ellenfelek megöléséért kapott tapasztalati pontokat sem. Karakterünk fejlesztése sincs kőbe vésve. A különböző fegyverek és rúnák révén egyrészt fegyverzetünket és harci stílusunkat bármikor váltogathatjuk, annak függvényében, hogy épp lassabb és erősebb, vagy például gyorsabb és hosszabb fegyver illik-e az adott szituációhoz. A tapasztalati pontokkal sem magát a karakterünket fejlesztjük: a játék első pár órája után végzünk az első gaharral, majd ekkor megnyílik az áldások rendszere: a tapasztalati pontokkal különböző áldásokat erősíthetünk, majd ezekből egyszerre kettőt aktiválhatunk karakterünkön, több életerőt, gyorsabb állóképesség-regenerációt, egyes szörnyek ellen megnövelt sebzést, vagy épp lassabb épelme fogyasztást biztosítva.
Különösen tetszett a lovecrafti gyökerekhez híven az épelme rendszere: egyes ellenfelek támadásai kifejezetten hősünk józanságára mérnek csapásokat, illetve bizonyos, nem kifejezetten humánus mágikus és gyógyító vagy erősítő tárgyak használata is képes keményen megterhelni a lélekjelenlétet. Ha ez eléri a mélypontot, a képernyő lilán pulzálni kezd, és hősünk nem csak rengeteget veszít hatékonyságából, de mivel a gaharok elsősorban az elmén keresztül fejtik ki erejüket, olyan ellenfelek is felbukkanhatnak, melyekkel egy józan karakter nem találkozna. A legmegdöbbentőbb pillanat az volt, amikor lecsökkent épelmével a leölt ellenfelek után egy még azoknál is szívósabb fekete árnyalak manifesztálódott, mely ráadásul ugyanúgy tudott sebezni is, mint hús-vér testében.
A jó ötletek mellé azonban került pár problémásabb motívum a megvalósításba. Az inventory menedzselése például, ahol a terepen a Diablóhoz és társaihoz hasonlóan pakolgatnunk és néha kidobálnunk kell a tárgyakat, hogy elférjen egy épp felszedni próbált új loot, egy idő után meglehetősen zavart például. A játékba bekerült egy lopakodási rendszer is, amellyel elvileg elkerülhetünk és hátbatámadhatunk bizonyos ellenfeleket, de ezt közel sem éreztem annyira hatékonynak, amilyennek azt a fejlesztők tervezhették, hasonlóan a jól időzített blokkolásokhoz, amelyek helyett sokkal egyszerűbb volt kitérni a csapások elől, majd oldalba, vagy hátba támadni az adott ellenfelet. Lényegesen nagyobb fejfájást okozott azonban a célzási rendszer. A játékot elsősorban kontrollerrel próbáltam irányítani, ez azonban közel végzetes hibának bizonyult, olyan gyakran fordult elő ugyanis, hogy mind a közelharci, mind a távolsági fegyvereimmel támadásaim elkerülték az ellenfelet, hogy az szinte már kínos volt (arról nem is beszélve, hogy a lőfegyverhez mindig erősen limitált a muníció). Ugyanakkor a kontrolleren sokkal kényelmesebb például a védekezés és erősebb támadás gombkiosztása, a kiosztás testreszabására pedig sajnos nem találtam lehetőséget. Emellett nem egyszer előfordult az is, hogy bár a játék szó szerint elárasztott loottal, pont olyan gyógyító tárgyat, vagy lőszerutánpótlást nem adott akár perceken át tartó kaszabolás után sem, amire égetően nagy szükségem lett volna.
Ezektől eltekintve azonban a Morbid: The Seven Acolytes egy kifejezetten jó indie soulslike alkotás lett, amely nem csak a FromSoftware szériája iránt rajongóknak szerezhet kellemes perceket. Lehetett volna még mit csiszolgatni rajta, azonban a hangulat, a történet, a játékélmény és persze a 2D-s pixelek ellenére is gyomorforgató, brutális ellenféldizájn még a legrosszabb esetben is képes volt menteni az összképet – legfeljebb valamilyen lehetőség a gombkiosztást kényelmes módosítására, esetleg némi finomhangolás a loot rendszerén még elférhetne egy későbbi javításban.
