Az én generációm régmúlt gyermekkorában a – most már tudom – platformernek nevezett műfajon szocializálódott, már ami a videojátékok egyre népesebb, akkoriban még gyerekcipőben járó világát illeti. Első nagy kedvenceim is főként ezek közül az alkotások közül kerültek ki, és bizony nem egy joystick bánta vad próbálkozásainkat öcsémmel, hogy eljuttassuk a mindössze néhány pixelnyi, alig kivehető legényeket a rájuk leselkedő veszedelmek közepette A pontból B-be. Azóta eltelt jó néhány évtized, és immár apaként a lányaimmal játszom a stílus mai képviselőivel, amelyek immár az ő legnagyobb kedvenceik – no de persze engem sem hagynak hidegen. Ezért is örülök annak, hogy ismét egy hasonló, csakis a legmagasabb szintű pozitív jelzőkkel illethető játékról írhatok, amelynek főhőse nem más, mint minden játékhősök leghíresebbike, a talján származású japán vízvezeték-szerelő, Mario mester.
A Super Mario Odyssey a nyílt világú, háromdimenziós irányvonalat képviseli.
A Super Mario Odyssey – a Nintendo Switch első igazi, „keményvonalas” Mario címeként – a Super Mario 64-hez és a Super Mario Sunshine-hoz hasonlóan a nyílt világú, háromdimenziós irányvonalat képviseli a franchise-on belül. A játékban – mint gyakorlatilag minden epizódban – Peach hercegnő nyomába eredünk, akit ki más, mint Bowser rabolt el repülő hajóján, és nem kisebb galádságra készül, mint erőszakkal elvenni őt feleségül. Ehhez egy egész rakománynyi rendezvényszervező áll a rendelkezésére, akik amellett, hogy segítenek neki kifosztani számtalan királyságot valamelyik nélkülözhetetlen hozzávalóért, bennünket sem átallnak minduntalan feltartóztatni. Nekiindulunk hát a rengeteg veszélyt rejtegető ismeretlennek, ahol mindjárt legelső megállónknál, a Kalap királyságban mellénk szegődik Sapi, akinek unokahúgát, Tiarát ragadták magukkal ellenségünk csatlósai. Innen együttes erővel folytatjuk nem kevés megpróbáltatást tartogató hajszánkat, amelyhez első körben egy kiszuperált, saját bejáratú léghajóra, az Odyssey-re – no és villám reflexekre, valamint kötél idegekre – lesz szükségünk.
Ahogy az az előző sorokból is látszik, ezeknek a programoknak nem az épületes, mélyen szántó történet a legfőbb elemük, hanem a gyakran már-már embertelenül nehéz ügyességi részek. Mario rendszerint pénzérméket és egyebeket gyűjtöget útja során, ami most is így van – egy kis csavarral. Ezúttal ugyanis minden világnak megvan a maga saját bejáratú, csak ott elkölthető valutája is, amellyel a megfelelő árusoknál vásárolhatunk különféle portékákat. Közülük elsősorban az adott helyszínre jellemző, kétrészes – fejfedő és ruha – gúnya a legfontosabb, amit már csak azért is érdemes beszerezni, mert minden királyságban van egy pálya, ahová csak „szalonképes” fizimiskával engednek be bennünket. A mezei aranyakat is elkölthetjük egy másik kufárnál, akinél plusz életet és hasonlókat zsebelhetünk be, ha szükségét érezzük. Minden egyébnél fontosabb azonban a valamennyi birodalomban rendszerint egy-egy pálya végén, vagy a főellenfeleknél elrejtett félhold, amelyekből meghatározott számút kell összeszednünk a továbbjutáshoz, és amelyek egyszersmind energiát is szolgáltatnak az Odyssey számára, szép lassan kiteljesítve annak sérült ballonját egy teljes gömb formára.
A játék egyik legfontosabb eleme Mario és Sapi kooperációja.
A különböző királyságok rettentő változatosak, a nem kevés báj mellett a hihetetlen mennyiségű ötlet és kreativitás a legjellemzőbb rájuk. Mindegyiknek megvan a maga egyedi jellege, amely óhatatlanul magával vonzza a ránk váró feladatok és megoldások sokszínűségét. Sapi mindenben a segítségünkre lesz utunk során, ami nélkül nem is boldogulnánk, tekintve, hogy a játék egyik legfontosabb eleme kettőnk kooperációja. Mi eljuttatjuk őt oda, ahová kell, és közben ő segít minket ellenfeleink legyőzésében, lények uralmunk és irányításunk alá vonásában, illetve a továbbjutásban. Ehhez a Nintendo Switch technikai adottságait kiaknázandó rázhatjuk a Joy-Con vezérlőket vagy a Pro Controllert mint a veszedelem, de számos egyéb mozdulatot is részben vagy egészben a giroszkópok segítségével hajthatunk végre, amelyeket egy bármikor elérhető gyakorlórészben sajátíthatunk el. A sokszínűségre visszatérve – ami a színpalettára is igaz – a fejdísz mellett ruhát, virágot, ételt, zenekart és számos egyebet kell a „boldog” párnak összeharácsolni a nagy napra, így nekünk hol egy erdős-mezős, hol egy vízzel borított, hol egy fortyogó szósszal övezett helyszínen kell mindhárom koordináta mentén lavíroznunk, hogy csak néhányat említsek. Mario közben mászik, ugrik, úszik, Sapi pedig védelmezi őt és uralma alá von mindenféle lényeket, akik szintén nélkülözhetetlenek a boldoguláshoz. Tíz ismertető is kevés lenne a játékban rejlő elképesztő mennyiségű ötlet és lelemény leírásához, így azt javaslom, ki-ki ismerje meg őket a maguk teljességében – csalódás veszélye teljesen kizárva!
A színpompás és változatos helyszínek megjelenítése abszolút megfelel a kor és a stílus követelményeinek, és egy UHD felbontásra képes televízión is remekül fest a kis hibrid masina által prezentált 1080p felbontású grafika. Senki ne számítson persze hiperrealisztikus fény-árnyék és egyéb effektekre, de jelen esetben nem is ez a lényeg. A program alapvetően háromdimenziós megjelenítését egy minden irányban forgatható kamera teszi könnyen kezelhetővé, így a nehezen vagy egyáltalán nem belátható helyek nem keserítik el az egyszeri játékosokat, mint néhány hasonló alkotás esetében. Az egyes helyszíneket számos helyen a Super Mario sorozat kezdeteit felidéző, kétdimenziós pályák is színesítik, amelyek leginkább egyfajta graffitiként jelennek meg épületek, romok vagy egyebek oldalán. Rajtuk kívül az elmúlt esztendők ugyancsak oldalra scrollozós, a kezdeteknél jóval modernebb, leginkább a New Super Mario Bros.-ra és társaira hajazó képi világa is visszaköszön számos helyszín esetében. Ez egyfajta időutazásra invitálja a tisztelt nagyérdeműt, no és természetesen a nosztalgiafaktor is jókora dózissal van beleadagolva a receptúrába a jóvoltukból. Ez utóbbinál maradva, a játék fő történetének végigjátszása után Peach hercegő Kastély királyságában kötünk ki, ami a Super Mario 64 egyfajta újragondolása, és önmagában gyakorlatileg egy teljes játékra való tartalommal bír, így – valamint a rengeteg további összegyűjtenivalónak és a birodalmakba való visszatérés lehetőségének hála – a játék nem ér véget a lagzi megakadályozásával, sőt, még sok-sok órányi tartalommal bír azt követően is.
A nosztalgiafaktor is jókora dózissal van beleadagolva a receptúrába.
A sorozathoz méltó módon a zene és a hangok is nagyon jól eltaláltak, még ha néha kicsit monotonnak is tűnnek – ami azért nem annyira zavaró, mert az ember legkevésbé erre figyel, miközben vérben forgó szemekkel veselkedik neki tizenötödször ugyanannak a pályának vagy ellenfélnek. A vezérlés, mint már említettem, sokban alapoz a Switch különböző vezérlőiben rejlő technikai vívmányokra, ami sokat dob a játékélményen, és a legfiatalabbak számára is élvezhetővé teszi azt. A fejlesztők komolyan vették Sapi ténykedését, olyannyira, hogy ketten kooperálva is végigvihetjük a programot, amikor társunk fejfedőnket irányítja. Ennek a játékmódnak kis szépséghibája, hogy ekkor a kamera Mariót követi, míg Kalpag uraság gyakran eltűnik a szemünk elől, vagyis osztott képernyős megjelenítés nem került a repertoárba. Ez kicsit zavaró lehet, de egy kis idő és gyakorlás után azért megszokható.
A Nintendo, okulva a méltatlanul alulértékelt Wii U marketingjéből, nagyon komolyan veszi legújabb konzolját, ez nem is lehet vitás. A Super Mario Odyssey is remekül példázza ezt a törekvést, amely a japán óriáskonszern egyik legfőbb brandjének legújabb zászlóshajójaként került piacra, kizárólag a Switchre. Ez a játék lett a franchise alapszériájának talán eddigi egyik legjobb darabja, amely eszméletlenül sok ötlettel, tündéri bájjal, helyenként zsibbasztóan nehéz feladatokkal és hatalmas szavatossággal jutalmazza azokat, akik beszerzik, és belevágnak minden idők leghíresebb „vizesemberének” legújabb megpróbáltatásaiba. Ez a játék – véleményem szerint – az utóbbi évek legjobb, legkiforrottabb platformere, amely akár egy új konzolba való befektetést is megérdemel. Akinek pedig már van otthon Nintendo Switch masinája, az semmilyen ép ésszel elfogadható érvet nem tud felhozni egy azonnali vásárlással szemben.
