A Sony új konzoljának megjelenésével nem kell azért még eltemetni a hetedik évében járó PlayStation 2-t se, folyik azért még erre a konzolra is egy-egy nagy név fejlesztése. Mindez érthető is, hiszen egy világszerte több mint 115 millió példányban eladott gép támogatását nem lenne túl okos döntés abbahagyni, a PS3 széleskörű elterjedéséig jóval többeknek lehet PS2 játékokat eladni. Ha pedig egy igen nagysikerű játék folytatásáról van szó, akkor még kevésbé kérdés, hogy azt nagy kár lenne kihagyni. A God of War első részének sikere pedig minden kétséget kizáró, a fejlesztők pedig megmutatták, hogy még annál is többet tudnak kihozni játékukból.
Főhősünk ismét Kratos, aki az első részben a háború istenévé küzdötte magát. Zeusznak azonban nem tetszik isteni ténykedésünk – konkrétan hogy Kratos túlzottan a kedvében jár a hazájabeli földieknek –, és letaszítja spártai hősünket az Olümposzról. Segítségünkre jön azonban egy titán, név szerint Gaia, aki közös ellenséget látva Zeuszban a kalandok során támogatni fog bennünket. A játékban megelevenedik szinte az egész görög mitológia, találkozunk Prométheusszal, Tézeusszal, Ikarusszal és magával Zeusszal is, és megküzdhetünk többek közt számtalan hárpiával, küklopsszal, szirénnel, medúzával és más félelmetesebbnél félelmetesebb lénnyel. Mindez pedig elég változatosan történik ahhoz, hogy ne unjunk rá a csatározásokra.
A játék irányítása és harcrendszere gyakorlatilag tökéletes, hamar elsajátítható, még viszonylag rövid konzolos múlttal is. A vezérlésről amúgy az intuitív szó is eszébe jut az embernek, a szokásos négyzet-háromszög-X-kör gombok mellett van, amikor a kört gyorsan nyomogatva érjük el célunkat (például egy ajtó kinyitásánál), máskor pedig a bal analóg karral kell félkört vagy teljes kört leírnunk a kívánt hatáshoz. A kamera vezérléséről a program gondoskodik ugyan, de ezt meg lehet szokni, sőt, az eredményül kapott látvány bőven kárpótol ezért. Ugorhatunk, gurulva vetődhetünk, fegyverünkkel pedig csapkodhatunk mindenfelé. Emellett pedig különböző varázslatokra is lehetőségünk nyílik – bár Zeusz nem sokkal kalandjaink megkezdése után megfoszt ezektől, szép lassan visszanyerjük ilyen képességeinket is. A fő fegyverünket (Pallasz) Athéné pengéi jelentik, de mellé találunk majd egy óriási kalapácsot, a végzet lándzsáját, egy íjat és egy olümposzi kardot is. Ezekkel számtalan kombót hajthatunk végre, köztük különböző látványos és véres (és mindemellett bónusz pontokkal járó) kivégzésekkel. Lefejezhetünk másokat, kitekerhetjük a nyakukat, vagy akár kitéphetjük egy küklopsz szemét – a rendelkezésre álló lehetőségek száma elég nagy, de persze az adott ellenféltől is függ, hogy épp mire van lehetőségünk.
Fegyverünket fejleszthetjük is, újabb és újabb kombókat előhozva a játék során gyűjtött pontjaink beáldozásáért cserébe. Ahogy az a hasonló játékokban, a fő nehézséget itt is a boss harcok jelentik, melyek során több szerepet kapnak a kombók, különösen azok, melyek során a képernyőn felvillanó gombot kell azonnal megnyomnunk. 4-5 gombnyomás után aztán szép nagy sebet ejtünk ellenfelünkön, és kétszer-háromszor eljátszva ezt le is győzhetjük. Az agyatlan verekedést pedig egy-egy alkalommal logikai feladványok szakítják meg, például szobrokat kell bizonyos helyre tolni vagy rúgni, hogy továbbjuthassunk a lépőkő hatására kinyíló ajtón, vagy karokat kell tekergetni, hogy a kívánt rácsot felhúzzuk. A feladványok változatosak, megfelelően nehezek, de nem megoldhatatlanok, maximum többször kell nekifutni a jó időzítés érdekében.
Mászkálásunkat másként megszakítva egy-egy pályán pegazusunk kapja a főszerepet, a hátán ülve kell szétcsapnunk a ránk támadó ellenfeleket, miközben gyorsan közeledünk célunkhoz. Egy helyen pedig Ikarusz szárnyait letépve kapunk plusz közlekedési lehetőséget, segítve a szakadékokon történő átugrást. A játéktípusnak megfelelően menteni csak a pályákon elszórva megtalálható kijelölt helyeken lehet, de ezek szerencsére egész barátságos távolságra vannak egymástól, és a magával ragadó történet miatt amúgy is sokkal inkább azt várjuk, hogyan folytatódnak kalandjaink, nem pedig azt, hogy hol menthetünk legközelebb. Ha meghalunk, akkor sincs nagy baj, mert checkpointok a mentési helyeknél sűrűbben vannak, és csak innen kell újrakezdenünk a játékot egy-egy szerencsétlen incidenst követően.
A God of War II engine-je szinte biztos, hogy a PlayStation 2 képességeiből kihozta a maximumot. A grafika – bár az újgenerációs gépekhez képest természetesen messze van – hihetetlenül látványos, sok esetben szinte egy monumentális mozifilm jeleneteihez hasonlítható a megjelenő képi világ. Zárt terek és külső helyszínek vegyesen fordulnak elő, kidolgozottság terén pedig semmire se lehet panaszunk. A történetet átvezető jelenetek viszik előre, de sose veszik ki hosszú időre a kezünkből az irányítást. A kamerakezeléssel pedig még inkább rájátszanak a frenetikus látványra: van, hogy hősünket svenkelve követi a kamera, és van, amikor olyan messzire távolodunk tőle, hogy Kratos mindössze pár pixel méretű (de még mindig mi irányítjuk), na, ilyenkor lehet igazán gyönyörködni a tényleg nagyszabású "díszletekben", mint például az óriási kőlovakban vagy egy szigeten lévő kastélyban.
Bár a PlayStation 2 az új generáció megjelenésével elkerülhetetlenül belépett életének utolsó éveibe, a God of War II-vel a Sony megmutatta, hogy nem kell olyan hamar leírnunk a gépet, megfelelően hosszú ideig fogunk még újra és újra leülni társaságában a tévé elé, és hosszú órákat fogunk eltölteni egy-egy remek játékkal. A God of War sorozat harmadik része azonban a hírek szerint már a PlayStation 3-ra fog csak megjelenni.
