Valószínűleg gyerekkoromban gyökerezik, hogy a mai napig imádom a második világháborús stratégiákat. Akkoriban ugyanis ez volt a sláger, minden második játék erről szólt, teljesen mindegy, hogy FPS, RTS vagy TBS volt az. Mára persze eléggé megfogyatkoztak az ilyen játékok, a témát felváltotta a modernkori hadviselés és hasonlók. Talán éppen ezért különösen örömteli számomra, ha olyan játékok megjelenéséig vághatom a centit, mint a Men of War II vagy a Company of Heroes III. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel az idei gamescomon mindkettőt megnézhettem magamnak. Előbbit sajnos kipróbálni még nem lehetett, de a készítők sok érdekességet meséltek róla. Utóbbival viszont mehettem is egy kört (amit persze a fejlesztést támogató rendszerben más is megtehet).
A játékban két szinten irányíthatjuk a szövetséges katonákat Olaszország területén. A cél a nácik kiszorítása az országból, és fokozatosan egyre nagyobb területek elfoglalása. Ezt alapvetően egy dinamikus világtérképen vezényelhetjük le, ahol napszakokra bontva, körökre osztva irányíthatjuk az egységeinket. Ez merőben eltér attól, ami a Company of Heroes cím hallatán az ember eszébe jutna. Hiszen a franchise eredendően valós időben játszódik. Szerencsére itt sincs ez másképp, de megbolondították a kampányt ezzel a körökre osztott tábornokosdival is.
Ahhoz, hogy a dinamikus térképen előre tudjunk haladni, fokozatosan el kell foglalnunk a stratégiailag fontos területeket: városokat, megerősített állásokat, reptereket és hasonlókat. Ha kellően körültekintők vagyunk, és nem csak úgy vaktában tologatjuk a gyalogos vagy motorizált egységeinket a térképen, akkor az ellenség sem fog azokon menet közben rajtaütni. Ha egy egységgel elértünk egy várost, repteret vagy egyéb, ellenséges katonák által kontrollált pontot, kezdődhet a valós idejű összecsapás – már a jól megszokott játékmenettel.
A próba során én egy igen fontos repteret támadtam meg, amit ennek megfelelően igen erős védelemmel láttak el. Gyalogos egységek, beásott géppuskafészkek, lövegek és persze páncélosok egyaránt védték a repteret. Nekem eleinte csak egy maréknyi közepesen tapasztalt gyalogságom volt, akiket egy könnyű harckocsival és egy géppuskás osztaggal támogathattam meg. De persze a Company of Heroesban ez nem gond, hiszen a rögtönzött főhadiszállásomon a megfelelő nyersanyagok birtokában felhúzhatok néhány extra épületet, azokból pedig különféle egységeket vásárolhatok. De mivel az egyszerre rendelkezésemre álló egységek száma limitált, nem lehet a végtelenségig toborozni a páncélelhárító osztagokat.
Vagyis nagyon okosan, taktikusan gondolkozva kellett felépíteni a támadószakaszt. Aki játszott a franchise előző játékaival, az tudja, hogy a térképek kisebb-nagyobb zónákra vannak osztva, aki ezeket uralja, az üzemanyagot és lőszert kap, ami a két legfontosabb nyersanyag a játékban. Ez a harmadik részben sem változik, így célszerű volt előbb a főhadiszállás környékén lévő területeket elfoglalni, hogy az utánpótlással később se legyen gond. Majd jöhetett a reptér tényleges megtámadása. Természetesen a frontális roham hamvában holt ötlet lett volna, hiszen a már említett beásott géppuskafészkek könnyűszerrel bedarálták volna a gyalogosokat. Az épületekben pedig mesterlövészek lapultak, itt-ott pedig mozsárágyúsok kezdték szórni a területet. Sőt, időnként még tüzérségi csapást is indított ellenem az MI.
A géppuskafészkeket az ellenségtől zsákmányolt mozsárágyúkkal szórtam meg, majd a könnyű harckocsival elvontam a figyelmüket, közben pedig néhány gyalogossal oldalról gránátokkal megszórva tudtam őket viszonylag kevés áldozat árán elpusztítani. Később hasonló taktikát alkalmazva tisztítottam meg a reptér egyik végének épületeit is, habár a mesterlövésszel meggyűlt a bajom, mivel sokáig nem volt világos, melyik romból szedegeti le folyamatosan a katonáimat. Mikor aztán megtaláltam, a nyakára küldtem öt-hat menet közben lehívott deszantost, akik csúnyán elkenték a száját.
Amikor már kezdtem örülni, hogy a reptér nagyja az irányításom alá került, és nekiláttam volna az opcionálisan teljesítendő részfeladatnak (elpusztítani néhány vadászrepülőt), a semmiből több páncélos is megjelent, akik nagyjából fél perc alatt darálták be az én könnyű harckocsimat. Mivel addig komolyabb páncélos tűzerőre nem volt szükségem, így arra nem is áldoztam a szűkös erőforrásokból. Nem csoda hát, hogy a gyalogosok is hamar térdre kényszerültek. Tanulva a látottakból, igyekeztem én is lehívni néhány harckocsit, illetve tankelhárító egységeket is toboroztam.
A küldetést végül siker koronázta, habár a váratlan fordulat az ellenséges tankokkal rávilágított, hogy a játék képes meglepetést okozni. Az MI összességében egész jól teljesített, többször eléggé megnehezítette az előrejutásomat. Persze most védhetem magam azzal, hogy a próbakör során nem volt több órám szépen felépíteni a taktikámat és szisztematikusan körbekeríteni az ellenséget, így rögtönzött, olykor nem jól működő megoldásokkal kellett próbálkoznom.
Úgy éreztem a próbakör végén, hogy a játék még akkor is megizzasztott volna, ha nem vagyok időhöz kötve. De nagyon fontos, hogy emellett azt is éreztem, hogy ez piszok jó szórakozás volt. A dinamikus térképet még szokni kell, és meg kell tanulni majd minden csínját-bínját, de a valós idejű küldetésekből árad a nosztalgia.
