A Sony egyik legnagyobb húzócíme 2005 óta a God of War sorozat. A szériával első ízben az akkor már kis híján leköszönőben lévő PlayStation 2-esen találkozhattunk, és összesen két epizód jelent meg erre a konzolra. Ezeket további négy nagy, „egész estés” rész követte a PSP-n és a PlayStation 3-on, illetve később ezek gyűjteményes kiadásai vagy átportolt verziói a japán óriás hetedik, illetve nyolcadik generációs asztali- és kézikonzoljain. Újabb folytatás, avagy – tekintve, hogy az egyes epizódok ide-oda ugráltak az időben – előzmény azonban a 2013-as, kissé már megfáradt Ascension óta nem került ki a Santa Monica Studio gárdájának kezei közül. Nagyon esedékes volt tehát már egy igazi, minden ízében új, mégis a régi alapokra építő rész elkészítése, amely kifejezetten a mai hardverek erejét kiaknázva mutatja be a világtörténelem egyik legsikeresebb, legmeghatározóbb, de egyben legbrutálisabb játéksorozatát a mai felhasználóknak, miközben a régi veteránok szívét is rendesen megdobogtatja. A Sony a várakozásoknak megfelelően már a 2016-os E3-on fellebbentette a fátylat a sorszám és alcím nélküli új epizódról, amelyben a franchise teljes megújítását ígérték. Azóta rendre érkeztek a gondosan cenzúrázott hírek a hamarosan megjelenő alkotásról, amely – talán elárulhatom mindjárt a legelején – valóban meg tudott alapjaiban újulni, miközben valahol szívmelengetően nosztalgikus is maradt.
A God of War sorozat főhőse Kratos, az ókori Spárta egyik legfiatalabb kapitánya, aki egy vesztesnek tűnő csata kimenetelétől tartva felajánlja szolgálatait Árésznak, a háború hellén istenének. Az olümposzi ezt komolyan is veszi, így a segítségért cserébe életfogytig tartó hálát és hűséget vár szolgájától, ezért innen kezdve a csuklóira láncolt ikerpengéket viselő katona lesz a halhatatlanok végrehajtója és balkeze. Egy idő után, belefásulva a folytonos vérengzésbe hősünk fellázad, amit azonban gazdái nem néznek jó szemmel, így elvakítva őt saját szülőföldjének porig zúzására kényszerítik, amelynek felesége és imádott kislánya is áldozatául esik. Az ő hamvaikkal borított, halványszürke bőrű, magán vérvörös harci jeleket viselő marcona alakról ezentúl csak mint „Spárta szelleméről” suttognak az emberek, és szinte istenként félik és tisztelik őt. Ez természetesen még több bonyodalomhoz vezet, amelyek egyenes ági következményeként az iszonyú igazságra ráébredő, bosszúra és vérre szomjazó spártai gyakorlatilag a komplett Olümposzt lemészárolja, számos mitológiai alakkal és titánnal egyetemben. Végül semmi nem marad utána, csak az istenek nélküli, sötétségbe borult, holt lelkekkel benépesített Hellász, és egy aprócska, de nem elhanyagolható dolog: a remény.
Új kalandjaink a mai Skandinávia területén állítanak bennünket friss megpróbáltatások elé.
Ezután sok-sok évvel, évtizeddel vagy akár évszázaddal kezdődnek új kalandjaink, amelyek azonban ezúttal nem göröghonban, hanem valamikor a vikingek megjelenése előtt, a mai Skandinávia területén állítanak bennünket friss megpróbáltatások elé. Olyan kor ez, amikor a Földet még mitikus lények, élőholtak, no és nem utolsó sorban maguk az emberek közt járó-kelő istenek népesítik be. Itt él a jócskán megöregedet, régi láncaitól és ikerpengéitől megszabadult, de azok nyomait mai napig eltakaró Kratos fiával, Atreusszal, akivel egy szomorú kötelességük teljesítésének apropójából nekiindulva igen hosszú utat járnak be. Közben a még most is meglehetősen keserű, távolságtartó, titkolózó atya mindvégig próbálja régi, őt ide vezető dühét kordában tartani, hogy fiát emberségre, de mindenekelőtt túlélésre tanítsa. A dolgok persze korántsem ennyire egyszerűek, de a történet további felfedezését inkább a Tisztelt Játékosokra bízom.
A készítők ígéretükhöz híven alapjaitól újították meg a tizenhárom esztendős széria mechanizmusait. Az eddigi rögzített kamera helyett immár váll fölötti nézetből szemlélhetjük a történéseket, amelyet természetesen a fontosabb események és átvezetők során egyfajta moziszerű képi megoldás vált fel a vegytiszta akció minél erőteljesebb kihangsúlyozása végett. Ellenfeleink ezúttal is hullámokban törnek ránk, ami azt is jelenti, hogy nem tudunk továbbmenni valahonnan, amíg le nem nyomtuk mindegyiküket. Az ikerpengéket felváltja fejszénk, a Leviathan, amely – az egyébként a játékban is szerepet kapó – Thor kalapácsához hasonlóan működik, leszámítva, hogy bárki fel tudja venni, aki elbírja. Kézi és távolsági fegyverként egyaránt funkcionál, és könnyű vagy nehéz csapásokat vihetünk be vele. Különféle energiákkal, képességekkel és támadásainkat módosító rúnákkal vértezhetjük fel, amelyeket utunk során szedünk össze, avagy kovácsoltathatunk összegyűjtött ezüstünk vagy alapanyagaink terhére. A már említett készleteinket fegyverzetünk mellett öltözetünk fejlesztésére, javítására és módosítására is felhasználhatjuk, ami cuccaink minőségétől függően a szerepjátékokból ismert alapértékeinket, felszerelésünket, illetve mindezek szintjét is befolyásolja. A teljesítményünkért kapott XP-ért – szintén szerepjátékos beütésként – új képességeket is vásárolhatunk a már említett fejlesztések mellett az összesen hatféle perktípusból, amelyek mind más és más készségekkel ruháznak fel bennünket. Minden már rendelkezésünkre álló dolgot kedvünkre csereberélhetünk (rúnákat, medálokat, ruhákat stb.), így karakterünk személyre szabásának és saját játékstílusunkhoz alakításának igen széles tárháza áll a rendelkezésünkre. Fejszénk mellett bal csuklóvértünk támadásra is alkalmas pajzzsá alakulhat, ami szintén tovább színesíti és bővíti a játékmenetet.
Életerőnk mellett természetesen most is jelen van dühünk, amelyet felhasználva még mindig egy önkívületben lévő, őrjöngő, de igen pusztító vadállattá vedlünk át. Ezek szintje – azaz a csíkok hossza – most is növelhető, ám ezúttal nem egyszerűen speciális ládák megtalálása és kinyitása útján, hanem azok zárjának feltörésével. A rúnákkal jelölt lakatok kinyitása rendszerint igen trükkös, és nehézségük az egyszerűtől az embert – és reflexeket – próbálókig terjed. Minden felfedezett helyre visszamehetünk a térképen, amiben némi limitált gyorsutazási képesség is segít minket. Ez azért is fontos, mert számos helyszínre csak bizonyos dolgok teljesítése, illetve tárgyak és/vagy képességek beszerzése után tudunk bejutni. Mágiacsíkunk ugyan nincs, helyette van azonban egy fiunk, akinek igen hasznos, különféle tulajdonságokkal felvértezhető íja és nyilai vannak, no és nem mellékesen képes a rúnákat is megfejteni, már ha előtte megismerte őket. Ehhez – és sok egyéb beszerzéséhez – az eddigi részekből ismerős „mezei” ládákat kell megtalálnunk, és egyszerűen bezúznunk vagy felnyitnunk. Atreus a harcban is segítségünkre van, és az ő képességeit, eszközeit szintén fejleszthetjük, akár a magunkét. További lehetőségként puszta kézzel is harcolhatunk, és ha már úszni újabban nem tudunk, csónakban azért lenyomjuk a legtöbb mai olimpikont a vízen. Ellenfeleink feje fölött két csík jelenik meg: ezek egyike életerejüket mutatja, a másik pedig azt, hogy mennyire vagyunk attól, hogy szétkapjuk, avagy fegyverként használjuk fel őket.
A God of War világa nyitott, de nem nyílt a szó szoros értelmében.
A harci részek mellett a felfedezés, az ügyességi elemek és a különböző rejtvények jelentik a játék sava-borsát. A God of War világa nyitott, de nem nyílt a szó szoros értelmében. Ez annyit tesz, hogy a fő sztori mellett kedvünkre teljesíthetünk opcionális mellékküldetéseket és egyebeket – a térkép jelzi, hogy egy-egy régiót eddig hány százalékban maxoltunk ki –, ugyanakkor egy adott helyszínen nem kolbászolhatunk a kedvünkre, csak a kijelölt útvonalon. Engem mindig nagyon zavart, amikor egy überhírót egy keresztbe rakott faággal tartottak a fejlesztők a meghatározott csapáson, de szerencsére ez esetben nem olyan durva a helyzet. Annyi dolgunk akad, és annyira sok helyre mehetünk alapból, hogy gyakorlatilag nem oszt, nem szoroz, hogy egy adott pontra bejutunk-e, avagy oda éppen nem. Emellett mind a nyílt, mind a zárt helyszínek nagyok, tágasak és számos nyalánkságot, rejtett ösvényt, eldugott zugot tartogatnak számunkra.
A játék magasan hozza a sorozat által megalapozott színvonalat megvalósítás terén is.
A szerepjátékos elemekkel tarkított, félig-meddig nyílt világú, teljesen megújult játékmenet mellett a God of War magasan hozza a sorozat által megalapozott színvonalat megvalósítás terén is. A széria mindig az alapjául szolgáló Sony-vas „aranykorában” mutatta meg, hogy mire is képes tulajdonképpen az adott konzol. Nincs ez másképp most, a nyolcadik generáció második hardverparkjának esetében sem. A képi világ lélegzetelállítóan gyönyörű: a színek, az effektek, a lábnyomok a hóban, a meglátszó lehelet és minden egyéb iszonyatosan jól néz ki. Ez persze még konzolok esetében is megköveteli a bitang erőforrást, és PS4 Prón emiatt az opciók közé bekerült a teljesítményorientált (1080p felbontás, 60 fps) és a részletességet maximalizáló (2160p checkerboard felbontás, 30 fps) megjelenítések közti választás lehetősége is.
A tesztelés során akadt néhány kisebb bug és glitch is (egyhelyben moonwalkingoló Atreus, tárgyakon átrepülő Leviathan), de ezek még a megjelenésig kijavításra kerülhetnek, és nem is találkoztam velük gyakran, így nem tulajdonítottam nekik nagyobb jelentőséget.
A hangok, a szöveg, a szinkron, a zene, vagyis a teljes hanganyag szintén elképesztően jó és hangulatos. Kratos megszokott, komor orgánuma – amelyet most a Stargate sorozatokból ismert Christopher Judge kölcsönzött –, Atreus hol lelkes, hol lemondó, hol pedig csalódott gyermeki hangja, illetve a sorozat történetében talán eleddig első ízben megjelenő fanyar, fekete humor brutálisan jól erősítik a játék sötét, a rengeteg kérdéstől bizonytalan hangulatát. Mindez ráadásul a feliratok formájában megjeleníthető remek magyar fordításnak hála az idegen nyelven nem, vagy kevésbé beszélők is érteni fognak. A vezérlést kicsit ugyan szokni kell, de hamar bele lehet jönni, és Atreus irányításának lehetősége – ami mondjuk csatában, illetve különböző képességű nyilainak hála bizonyos helyeken nagyon hasznos tud lenni – szintén üdítő, a játékmenetet nagyon kellemesen fűszerező funkció. A széria által a videojátékok világába bevezetett Quick Time Event jellegű események nem a megszokott formában vannak ezúttal jelen, inkább a Quantic Dream játékaihoz hasonlóak, amikor egy meghatározott, rövid ideig van csak lehetőségünk valamit megtenni, például egy dögöt hátasként használni a kellő lebénítása után. Az eredetileg is szigorúan egyszemélyes kalandnak tervezett sorozat egy rövid, Ascensionbeli kitérő után ismét visszatért ebbe a mederbe, így a többszemélyes mókát kedvelő játékosok ezúttal kénytelenek egy szó szerint gigászi és monumentális, egyszemélyes játékkal vigasztalódni.
Öt hosszú esztendő telt el a Sony egyik legnagyobb, legnépszerűbb sorozata, a God of War legutóbbi részének megjelenése óta. Időközben ugrottunk másfél konzolgenerációt, így igencsak időszerű volt végre egy új, az alapszériát teljesen újragondoló, abban gyakorlatilag mindent megváltoztató, de mégis a jól bevált receptnél maradó, kellemesen nosztalgikus epizód megszületése. A megújult, minket immár a skandináv mitológia világába elkalauzoló God of War valami ismerősnek a folytatása, de minden szempontból valami izgalmasnak és újnak a kezdete. Én, bevallom, teljesen elvesztem Kratos és Atreus kalandjainak világában, ami a mai PlayStation konzolokból a maximumot hozza ki, bármelyik PS4-változat is legyen meg az embernek. Ha pedig egyik sincs, itt a remek – majdhogynem kihagyhatatlan – alkalom a platform és a játék beszerzésére.
