Warhammer 40.000: Dawn of War 2

Warhammer 40.000. Szükséges-e bemutatni minden idők egyik legnépszerűbb low-fantasy világának immáron több mint húsz éves múltra visszatekintő sci-fi leágazását, amely univerzumban az utóbbi bő tíz évben számos PC-s stratégia (és egy kétes emlékű FPS) is játszódott? A világ, amelyben több mint tízezer éve az emberi faj a galaxis ura, melynek névleges vezetője a szellemében halhatatlan, de testének végzetes sérülése miatt színarany trónprotézisbe zárt Istencsászár, nem ismer kegyelmet. Bár az emberiség az Eldák, ezen ősi, misztikus faj bukása után megszerezte a Tejútrendszer fölötti kontrollt, mindez távolról sem jelentette a béke beköszöntét, sokkal inkább az igazi háború kezdetét. A háborúét, amelyben száz és ezermilliárdok pusztulhatnak el, egész bolygórendszerek hamvadnak el pillanatok alatt úgy, hogy talán még csak nem is értesül róla senki. S ha nem lenne elég a galaxisban mindenhol megtalálható koszos orkok szűnni nem akaró támadása, a káosz által fertőzött emberek, s mindenekelőtt a Káosz Űrgárdisták betörései, az Eldák maradékainak végtelen konspirációi, az évmilliók óta álmukat alvó Necronok kisebb csoportjainak felébredései, avagy éppen a fiatal és szemtelen Tau népének valamiféle felsőbb jó érdekében vívott hadjáratai, számolni kell a galaxisunk határain túlról érkező fenyegetéssel is. Ez a veszély azonban más, mint a többi. Míg a Terra egyéb ellenségei maximum az embereket ölik meg annak rendje és módja szerint, a kaptártudattal rendelkező Tiranidák, ezek a groteszk, genetikailag mindig az adott cél érdekében létrehozott és módosított lények kiszipolyozzák a bolygókat is, így nem marad más utánuk mint halott planéták, és végtelen csend...

A 2004 végén debütált Dawn of War ebbe a rendkívül vidám, szeretettel és humorral teli világba invitált meg, hogy a Blood Ravens Űrgárdista rendház élén a "Burn the heretic, kill the mutant, purge the unclean!" jegyében rendet vágjunk az ocsmányságok igen széles tárháza fölött. Túl három kiegészítőn, és több millió eladott példányon, továbbá több ezernyi Warhammer 40.000 fanatikussá átvedlett gyerkőcön, evidensnek tűnt, hogy a Relic második részt készítsen bestselleréhez. S lőn. A Dawn of War második inkarnációja jött, látott, és üszkös hullákat maga után hagyva kellően véres győzelmet aratott.

A második rész ismételten kedvenc genetikailag módosított, s extra szervekkel felturbózott szuperkatonáinkat veszi górcső alá, kiknek – micsoda meglepetés – megint csak a Blood Ravens rendházához tartozó katonáit ápolgathatjuk, pátyolgathatjuk, meg küldhetjük a zúzdába. A történet kezdetben a már említett mocskos orkok és a kellemetlenkedő Eldák körül forog, azonban a későbbiekben vezényszóra beesnek galaxisunk jólszituáltnak aligha nevezhető stopposai, a Tiranidák, akik után mint tudjuk, kő kövön nem marad.

A hadjáratban a Blood Ravenek ifjú titánját alakíthatjuk, kinek sármosságát maximum azon képessége múlja felül, hogy képes öt másodperc alatt kifilézni egy komplett ork falut papástól-mamástól, spórástól, s további öt másodperc alatt natúrszeletként, goblinöntettel tálalja is őket. Mint az az első részhez hasonlóan remekül sikerült intróból kiderül, héroszunk kapitányként egy kisebb csapatot vezényel: s ez a második felvonásban nem csupán az intróra vonatkozik, hanem az egész játékmenetre is. A Relic ugyanis nem holmi alsófelüket párnán növesztők gyülekezete, hanem felettébb innovatív gyerkőcöké, akiktől el is vártuk, hogy ne csupán az első rész fejlesztett változatát kapjuk, hanem egy szinte minden elemében átgyúrt játékot. Hát meg is kaptuk. Átgyúrták, de jól. Olyannyira, hogy a Dawn of War 2 az átalakítás fölötti nagy igyekezetben valahol félúton nemet is váltott: RTS-ből taktikai játékká avanzsált.

Először is, az egyjátékos kampány során teljes mértékig száműzték az egységek gyártásának lehetőségét, s helyette egy mindig magunkkal vihető, folyamatosan fejlődő csapatra helyezték a hangsúlyt. Mindez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy van öt különféle csapatunk – illetve ebből egy maga a parancsnok, és az utolsó küldetésekre egy újabbal bővül a repertoár – akikből minden egyes misszióra maximálisan négyet vihetünk magunkkal. A csapatok zömében három űrgárdistából állnak, akik a missziók során fokozatosan lépnek szinteket, mikor is erősíthetjük a négy alapértéküket, illetve egyre újabb és újabb kütyüket (fegyverek, páncélok és egyéb nyalánkságok) aggathatunk rájuk, melyeket vagy a küldetések közben találhatunk, vagy pedig a misszió sikeres teljesítésének jutalmát képezik. Az RPG elemek szerepeltetése egy stratégiában aligha nevezhető újdonságnak, noha az évtizedes gyakorlat e téren elsősorban a körökre osztott stratégiai játékokat érintette, mintsem az RTS-ket. Már amennyire a Dawn of War 2 RTS-nek nevezhető, persze. A küldetések során ugyanis kizárólag piciny csapatunkat kommandírozhatjuk, hogy úgymond taktikai küzdelmet vívjunk az életünkre megnyugtató módon óriási mennyiségben törő ellennel. Mindez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy csapatunkkal végig kell irtanunk minden egyes térképet: a Rambo szérián szocializálódottak fedezéktől fedezékig kattintgathatják katonáikat, míg a hajdanvolt gyermekkorukban a Terminator fölött gubbasztók nemes egyszerűséggel zúzhatnak előre, eltörölve minden ellenállást. Mindez természetesen erősen függ a nehézségi szinttől is, azonban normál fokozaton nem kellett kommandósokat megszégyenítő módon kúszni-mászni, mintsem az esetek zömében menni szépen előre, néha némi pihenőt tartva s felgyógyulva.

Minden kiválóságuk ellenére természetesen az űrgárdisták sem teljesen golyóállóak, így néha bizony feldobják űrbakancsaikat. Ez esetben a pályákon elszórva található portálokat elfoglalva hiányzó csapattagjaink automatikusan pótlásra kerülnek. A problémát nem is feltétlenül a nyersanyaggyűjtés-egységgyártás szentséges duójának mellőzése jelenti, hiszen van, akinek jobban bejön egy színtiszta RTS, és van akinek egy efféle taktikai játék, mindez jelentős részben ízlés kérdése. Az azonban aligha az egyéni preferenciától függ, hogy a Dawn of War 2 pályáinak elsöprő többsége maga a megtestesült dögunalom. Az estek mintegy 95%-ban ugyanis célunk nem más, mint a pálya másik végén trónoló, garantáltan ménkű nagy szörnyeteg eltakarítása az útból, és készen is vagyunk. Mindez érdekes elsőre, netán másodjára, de a nyolcvanadik pálya magasságában már heveny ásításrohamokat generál – annál is inkább, mert számos pályára kénytelenek vagyunk többször is visszamenni. A választási lehetőség bizonyos mértékben adott, hiszen egy komplett rendszerben (pontosabban annak három bolygóján) kell rendet vágnunk, és az esetek többségében kiválaszthatjuk, hogy hol is kívánunk lecsapni, mint holmi császári légycsapók. Azonban az ellenség sem inaktív, így folyamatosan kaphatjuk az információkat arról, hogy éppen hol és mit is támadott meg újfent, és mennyi időnk van felmenteni az adott régiót, különben irgumburgum. Bár néhol találkozhatunk nem "rugdosd végig az ellent az egész pályán, oszt’ jó napot" típusú küldetésekkel is, mint például bázisvédelem, avagy kvázi kommandósakciók, de ezek olyannyira ritkák, hogy ezek mellett is garantáltan az életünket is elunjuk a monoton dózerolástól. Tiszta szerencse, hogy az ember szeret gyűjtögetni, és a Dawn of War 2 a különféle használati tárgyak keresgélésével szinte piedesztálra állítja a halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot, ami jelentős motivációt jelent.

A kerettörténetet különösebben érdekfeszítőnek aligha mondhatnám, azonban az egyes karakterek közti beszélgetések sokat dobnak az összképen, akárcsak a néhol feltűnő, rövidke, de hangulatos animációk, amelyek mellett a játék motorjával készült videókat is kapunk, ha nem is éppen őrjítően nagy mennyiségben.

Az egyjátékos móddal ellentétben a multi móka már tartalmaz némi stratégiai mélységet is. Ugyan ez esetben is mindössze egyetlen csenevész kis báziskánk van, meg egy egész darab gépágyúnk grátiszba, azonban képesek vagyunk arra a fene nagy trükkre, hogy egységeket gyártsunk. Ehhez két erőforrásra lesz szükségünk: energiára, amelyet az elődtől eltérően nem a hanyagul ledobált generátorokból nyerhetünk, hanem bizonyos pontokat kell elfoglalunk a pályán, rájuk felhúzni egy épületet, és maximálisan három darab generátort hívhatunk le mellé. A mennyei manna, a "requsition point" szinte változatlan formában megmaradt, azt leszámítva, hogy ezúttal semmiféle védelmi épületet nem húzhatunk fel rájuk. A játszmák többségében azonban nem ennyire egyszerű a helyzet, hiszen stratégiai pontokat is meg kell szállnunk az üdvözüléshez. Ezekből jellemzően három található egy pályán, s meglepetésre nem annyira termelik a pontokat, mintsem meggátolják az elveszésüket: mindegyik csapat 500-500 ponttal rendelkezik, és minél több stratégiai pontot birtokol, annál gyorsabban csökken az ellenfél pontszáma, egészen addig, míg valamelyik félnek lenullázódik és game over. Bát kétlem, hogy leírva különösebben meggyőzően hangozna mindez, azonban a gyakorlatban rendkívül élvezetes meccseket generál, amelyekben soha nem bízhatjuk el magunkat és ülhetünk ölbe tett kézzel, hiszen az a pofátlan ellenfél még képes bevenni egy stratégiai pontot. Ezek védelmére azonban nemigen hagyhatunk hátra holmi orosz gyalogoshadosztályokat megszégyenítő számú katonát, hiszen a populációlimit igencsak véges. Összesen száz pontunk van, amelyből a különféle egységek eltérő mértékben ragadnak ki, kivéve az előre megválasztható parancsnokunkat, kiknek minden frakciónál három válfaja létezik.

Mint az előzetes információkból és videókból mindenki számára világossá vált, az egyjátékos kampány alatt mindegyik fél szerepet kapott: mindebben a hírértékű nem maga a szereplés ténye, hanem hogy rémesen egyszerű volt beleszőni a játékba a mindössze négy darab fajt, igaz, ebből a már említettek szerint mindössze az űrgárdisták játszhatóak. Alapvetően persze elégségesnek bizonyul a négy választható fél, hiszen nagymértékben eltérő stratégiát követlenek meg. Az azonban már kérdéses, hogy a Relic mennyiben kívánja ugyanazt az utat bejárni a Dawn of War 2-vel, mint tette volt az első epizóddal, azaz mennyiben kíván raklapnyi kiegészítőt ránk szabadítani, és folyamatosan adagolni benne a Warhammer 40.000 univerzum különböző fajait. Ezzel a gyakorlatban nem maga a megvalósítás a problematikus, hanem az, hogy ezt egyszer már végigjátszottuk, és igen unalmas lenne újfent lassan csöpögtetett fajokat kézhez kapni – igaz, ha a minőség marad, meglehet, szemet hunyhatunk eme kissé Simses rendszer fölött.

Nem mehetünk el azonban csukott szemmel a játék grafikája mellett, amely az előzetes várakozásoknak megfelelően igen pofásra sikeredett. A motor a Company of Heroesban már látott Essence engine továbbfejlesztett, 2.0-ás verziója, amely nem csupán gyors, de kellően látványos is. A különféle effektek terén különösen nagyot domborít a Dawn of War 2, amelyben a Havoc fizikai motornak hála élethű fizikával is találkozhatunk. A gyakorlatban mindez túl sokat nem jelent, ámbár a környezet bizonyos mértékig rombolható, de tény ami tény, az összkép a jelenlegi legszebb stratégiává emeli a Dawn of War 2-t, dacára a motor néhány hiányosságának, például egyes textúrák részletességének kérdésében. A látványvilág legnagyobb ellensége nem a motor határai, hanem a desingerek, akik hiába végeztek minden egyéb téren vérprofi munkát, ha valamilyen rejtélyes oknál fogva irtóznak a napos helyszínektől, mint a szittya magyar a történelemkönyvektől. Példának okáért a dzsungeles pályák "napfényben" fantasztikusan néznek ki, így mi sem természetesebb, hogy tízből kilencszer esőben avagy félhomályban nyomulhatunk. Mindez alighanem pusztán hangulati elem, azonban ebből kifolyólag a motor csupán nagyon ritkán tudja megmutatni, hogy mire is képes teljes valójában.

"Háborúk, vér, brutalitás, halál." Ezzel kezdtem annak idején a Dawn of War ismertetőjét, és stílszerűen ezzel is zárom a második részét. Hiszen maga az adott univerzum nem változott, csupán az azt feldolgozó játék: ez viszont nagyon is sokat. A Relic nem félt teljesen átalakítani a játékmenetet, melynek folyományaként az RTS megjelölés nagyjából le is kopott a Dawn of War 2-ről, amely egyfelől tisztelendő magatartás, s remek produktumot szült – többjátékos módban. Egyjátékosban azonban erősen felemásra sikeredett a dolog, hiszen ami előreviszi a játékost az korántsem feltétlenül a játékélmény maga, mintsem a klasszikus "tápolás", hogy minél jobb cuccokat szedjen össze csapatának, illetve valamelyest az eseményekre is kíváncsi. Azonban a játékmenet erősen foghíjas, amiről nem is annyira a dolog technikai része a felelős, mintsem az, hogy voltaképpen ugyanazt a küldetést kell végigjátszanunk több tucatszor, pusztán a körítés változik. De sokszor még az sem. Összességében azonban ettől eltekintve, pontosabban ezzel együtt is ismételten csak remek játékot alkotott a Relic, amely a többjátékos módjában minden bizonnyal értékállónak bizonyul majd. Aztán meg jöhetnek a kiegészítések. Mert minden bizonnyal jönni fognak...