A Gato Studio alkotása, a The Waylanders olyan nagyszabású játékokat tekint előfutárának, mint a Dragon Age, illetve a Baldur's Gate széria, ami valljuk be, igen ambiciózus projektet sejtet. Ennek függvényében vizsgáltam meg a játékot, amely jelenleg még korai hozzáférésű fázisban van.
Már a játék legelején felbukkanó átvezetőkből és az azokban elhangzó párbeszédekből is sejthetjük, hogy a történetet legalább olyan kidolgozottnak és szerteágazónak szánják a készítők, mint amilyet a fentebb említett klasszikusokban már megtapasztalhattunk. Névtelen – és egyelőre néma – főhősünk ugyanis a kelták királyának oldalán hatalmas flottával közelít egy sejtelmes és borzongató sziget felé, hogy végre először találkozzon isteneivel. Mi is lehetne ennél felemelőbb és magasztosabb felütés! Azonban, ahogy azt sejthetiek, a kelta mitológia istenei sem csak jólelkű, emberbarát lények, hanem akadnak köztük olyanok, akik kifejezetten az emberiség elpusztításán törik soha el nem enyésző kobakjukat.
A játék oktatórészében, miközben szép lassan elsajátítjuk az alapokat, pontosan ezt a hatalmas kontrasztot fogjuk átélni, amelynek végén szinte egyedüli emberként sikerül megmenekülnünk. A csodával határos túlélésünk után a mi feladatunk, hogy kiderítésük, miért támadtak ránk az istenek, miért pusztították el királyunkat és harcostársainkat, és hogy egyszer és mindenkorra bosszút álljunk a felelősökön. Ehhez pedig egy igen izgalmas eszközt ad kezünkbe a játék, mégpedig az időutazást. Így nemcsak az ősi kelta világban, hanem a középkorban is kalandozhatunk, amelyet mind a narratíva kidolgozottsága, mind a csapatunk jobb összeállítása, mind pedig a románcaink alakítása szempontjából roppant érdekesnek tartok.
A játék igazi arca azonban csak a bevezető küldetések után kezd megmutatkozni. Early Access ide vagy oda, a folyamatos frissítéseknek hála a The Waylanders máris tele van jobbnál jobb fő- és mellékküldetésekkel, amelyek többsége szerencsére nem a hamar unalomba fulladó fetch questek közül kerül ki. Mint minden rendes RPG-ben, úgy a küldetések teljesítésével itt is tapasztalati pontokat gyűjthetünk, amelyeket a játék kezdetekor generált hősünk karakterosztályának megfelelően költhetünk el különböző képességekre. A játék ezen aspektusában semmi meglepőt és forradalmit nem tapasztaltam, nagyjából ugyanazt kapjuk, amit más szerepjátékokban már láthattunk. Apró észrevételként hozzá kell tennem, hogy karakterünk fejlesztése során nem érdemes nagyon eltérni az adott osztály alapvető jellemzőitől, ugyanis a játék során a folyamatosan hozzánk csapódó társakból simán nyerő csapatot fabrikálhatunk.
Apropó karaktergenerálás. A játék kezdetén kb. tucatnyi külsődleges ismérvet szabhatunk testre, amelyek a készítők elmondása alapján a folyamatosan érkező javítások és bővítmények érkeztével még tovább bővülnek majd. Hősünket négy nép közül választhatjuk ki, amelyek végre nem az unalomig ismert emberek-törpök-elfek triumvirátusból kerülnek ki. Így a kelták ősi népe mellett farkasemberekkel rokonságban álló emberek, föld alatt élő halhatatlan lények vagy épp egyszemű, hatalmas erejű humanoidok közül választhatunk. A népek a szerepjátékokban megszokottak szerint további karakterosztályokra oszlanak, amelyekhez eltérő eredettörténetek kapcsolódnak.
Ahogy az előzőekben már megemlítettem, a játék még alfa fázisban van, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ennek semmi jelét sem tapasztaltam. Az irányítás olykor-olykor még akadozó, nehézkes, amit főleg a komolyabb harcok során kellett bosszankodva konstatálnom. Egy-egy rossz kattintás ugyanis végzetes lehet csapattagjaink számára, amennyiben csak később vesszük észre, hogy a karakter semmilyen támadást nem végez. Szerencsére a játék tartalmaz automata harci módot is, így csapatunkat kiválasztva nemcsak, hogy megtámadják a kijelölt ellenfeleket, de önmaguktól célba veszik a további, közelben tartózkodó gonosztevőket is.
Habár a harcrendszer, beleértve a sokszor pocsék kameranézetet még sok kívánni valót hagy maga után, a harci alakzatok alkalmazása egészen üdítő színfoltot jelent, aminek különösen a nagy számban ránk törő ellenfelek esetén vehetjük hasznát. Ilyenkor csapattagjaink nem különálló személyként, hanem egységes csapattá avanzsálva támadják meg az ellenfeleket, közben speciális attakokat alkalmazva, melyek fajtája és erőssége az alakulatot vezető hőstől függ.
A problémák sajnos a játék audiovizuális részét sem kerülik el. Egyelőre több átvezető jelenet még nem készült el, számos helyen a szinkron és a felirat is elcsúszik, sokszor maga a felirat sincs összhangban a szereplők által mondottakkal. Mindazonáltal meg kell védenem a Gato Studio egyébként nagy tapasztalattal rendelkező csapatát, ugyanis szinte minden héten kétszer újabb frissítéseket és javításokat tesz közzé, így például a játéktesztem ideje alatt a prológusban helyet kapó bossharc – amely igen látványosra és monumentálisra sikeredett – àtvezető videóját implementálták a játékba.
Ami különösen tetszett ebben a még gyerekcipőben járó fantasy alkotásban, és ami miatt sok probléma felett is szemet tudok hunyni, az a játék lore-jába fektetett rendkívüli energia. Szinte minden egyes párbeszéd, vagy egy-egy kisebb küldetés teljesítése után kapunk egy új bejegyzést, ami arra enged következtetni, hogy a játékfejlesztők nemcsak egy klasszikus fantasy-RPG klónnak tekintik a játékot, hanem tényleg nagy hangsúlyt fektetnek egy saját, autentikus világ felépítésére.
Az egykori Bioware és Telltale fejlesztőkből álló Gato Studio a legendás zeneszerzővel, Inon Zurral kiegészülve tehát minden jelenlegi hiányossága ellenére egy hatalmas potenciállal rendelkező szerepjátékon dolgoznak. A The Waylanderst érdemes minden RPG-rajongónak szemmel tartania.
