Ahogy azt már megszokhattuk, a számtalan felhasználói mod és egyéb bővítés mellett rendszerint legalább két hivatalos, nagyméretű, saját történeti szállal és számtalan egyéb jósággal felvértezett kiegészítő érkezik egyenesen a fejlesztők műhelyéből a The Elder Scrolls sorozat darabjaihoz. Ezek közül az egyik – hagyományosan a második – egy újabb különálló helyszínt, egy egész szigetet, vagy szigetegyüttest dob az amúgy is borzalmasan bőséges tartalommal bíró addigi programrészekhez, amelynek természetesen megvannak a maga települései, lakosai, történései, küldetései, bejárható és felfedezhető területei, no és nem utolsó sorban egy újabb felgöngyölítendő történeti szállal is szolgál. A 2011 novemberében megjelent ötödik epizód, a Skyrim esetében sincs ez másképp, amihez nem sokkal a vámpírok és vámpírvadászok ősi párharcába bepillantást engedő Dawnguard után megérkezett a Dohvakiinnak egy másik Sárkányszülöttel való párharcát feldolgozó újabb kiegészítése, a Dragonborn. Ehhez természetesen – ahogy azt fentebb is írtam – saját kis világ, egy újabb teljes sziget dukál, amely azonban a széria régi rajongói – mint amilyen jómagam is volnék – előtt már nem ismeretlen, hiszen annak idején, 2003-ban a harmadik rész, a Morrowind második nagy kiegészítője, a Bloodmoon is ugyanezen a szigeten, Solstheimen játszódott.
A történet újabb részébe az alapjáték fő történeti szálának egy bizonyos, szerencsére nem túl távoli pontján kapcsolódhatunk be legkorábban. Éppen megtudjuk a greybeardektől, hogy valóban mi vagyunk a régóta megjövendölt Dohvakiin, megkapjuk tőlük az első két sárkánykiáltásunkat, és elzarándokolunk a kérésükre Ustengrav tárnáiba, hogy felfedezzük Jurgen Windcaller legendás kürtjének hűlt helyét, amikor az ott talált üzenet nyomán Riverwoodba érve két kultista támad ránk. Egyikük teteménél rögtön meg is találjuk jövetelük indítékát egy rejtélyes üzenet formájában, amelyben egy bizonyos Miraak arra utasítja őket, hogy haladéktalanul hajózzanak át Solstheimből Skyrimbe, és vessenek véget még el sem kezdődött pályafutásunknak. A szigetre érkezve aztán azt a tanácsot kapjuk, hogy keressük fel Miraak templomát, hátha ott majd többet is megtudunk a dolgok nyitjáról. Itt a számtalan kultistán és egyéb rémségen kívül belefutunk egy helybéli nord nőbe, Freába is, aki az itteni nord közösség, a Skaalok sámánjának lányaként jött ide, hogy elpusztítsa a népét – és az egész szigetet – rabigába hajtani akaró egykori bukott félistent, a sárkányszülöttként frissiben újraéledt Miraakot. A templom legbelső szentélyében nem őt találjuk azonban, hanem egy titokzatos Fekete Könyvet, amelyet kinyitva bepillantást nyerünk ellenségünk nagyszabású terveibe. A lány falujába visszatérve apjától, a sámántól megtudjuk, hogy él a sziget délkeleti csücskében egy dunmer (sötét elf) mágus, aki kutatja ezeknek a Fekete Könyveknek a titkát, amelyeknek bizton köze lehet Miraak rejtélyes feltámadásához és hatalmas erejéhez. Utunk ezután hozzá, a Telvanni házba tartozó főmágushoz, Nelothoz vezet, majd vele együtt indulunk a rég letűnt dwemer (törp) faj egyik elsüllyedt városa, Nchardak romjai közé, ahol a varázsló egy nagyhatalmú újabb Fekete Könyv hollétét sejti.
Habár a fent vázoltakkal induló fő történeti szál nem sikerült rosszul, valahogy mégsem hozza a sorozattól elvárható maximális szintet. Ezt biztosan azért is gondolom így, mert a széria történetében ez idáig a legrövidebb sztori, amit, ha csak célirányosan arra koncentrálunk, nyolc-tíz óra alatt simán végigjátszhatunk. Persze itt is akad tennivaló ezen kívül is szép számmal, ami megtöbbszörözi ezt a játékidőt, így akár hosszú napokat is eltölthetünk Solstheim szigetén különféle ügyes-bajos dolgok menedzselésével, vagy csak egyszerűen a vidéket bebarangolva.
Apropó, Solstheim: a Bloodmoon történései óta eltelt bő két évszázad itt sem múlt el nyomtalanul. A sziget immár nem a nordok, hanem a dunmerek fennhatósága alá tartozik, mióta a Morrowindben található Vörös-hegy kitört, nem kis természeti katasztrófát – no és menekültáradatot – okozva ez által. Időközben az argoniaiak (gyíkemberek) is lerohanták a dunmerek hazáját, és amit nem a vulkán tett tönkre, azt ők rombolták porig. A sötét elfek faja kitartó munkával építi újjá otthonát, de jó néhányan elmenekültek a közeli Solstheim szigetére, ahol az öt dunmer Nagy Ház egyike, a Redoran uralkodik. A sztori kapcsán említett másik Nagy Ház, a Telvanni is képviselteti magát, és számos egyéb vonatkozással találkozhatnak még a Morrowind epizód ismerői. Rajtuk kívül természetesen a nordok is itt maradtak régi központjukban, Skaal faluban, és az egykori birodalmi helytartóság néhány „magányos szamurájként” küzdő régi harcosa is fellelhető még az egykor jobb napokat látott Fort Frostmoth romjai között. Ahogy a népesség, a kultúra és a hitvilág is igen vegyes az (a Nerevarine ténykedése jóvoltából egykor gyakorlatilag megsemmisült régi istenháromság helyére lépett) Új Tribunal egyházában hívő dunmerektől a Mindenek Teremtőjéhez és az elemekhez imádkozó skaalokig bezárólag.
Lévén ez a játék második nagyobb kiegészítője, amit egy harmadik ismertető keretén belül mutatunk most be, a megvalósításra nemigen térnék ki, hiszen az alapjaiban nem változott meg az eddigiekhez képest. Annak legjobb, egyenesen szívmelengető aspektusa a bő tíz évvel ezelőtti Morrowind látvány- és dallamvilágának megidézése, ami mindenképpen megérdemel egy hatalmas dicséretet. Külön említést érdemel Apocrypha borzasztó ötletesen és látványosan megalkotott világa. Az újdonságok sora ezen kívül is igen terjedelmes: az új helyszínen új fegyverek, új páncélok, új alapanyagok, új ellenfelek, új vásárolható házak, egy új követő, esetleg egy új ara, no és új sárkánykiáltások is várnak ránk, amely utóbbiak egyike lehetővé teszi számunkra a sárkányok hátán való „lovaglást” is.
Sajnos a program azonban most sem mentes a különféle „bogaraktól”, amelyek között akadnak igen bosszantóak is, mint például a tartósan a képernyőn ragadó felirat, a programból való hirtelen kilépés, a sárkányokon való röpködéskor azok irányíthatatlansága, vagy mind közül a legrosszabb, a fő történet utolsó küldetésének eszméletlen bugossága. Én kb. az ötödik nekifutásra tudtam sűrű mentések közepette teljesíteni a végső feladatot, és addigra az interneten meggyőződtem afelől is, hogy ez bizony nem az én egyedi esetem, hanem egy sajnálatos és általános probléma. Annak idején az alapjátékban is találkoztam ehhez hasonló, a fő küldetést majdhogynem ellehetetlenítő problémával, és egyszerűen nagyon nehezen hiszem el, hogy ennyi idővel és tapasszal később is előfordul még egy egyébként minden aspektusában profi és kimagasló játékban egy ennyire súlyos baki, amely majdnem tönkrevágja a történet véghezvitelét. Remélem, a következő nagyobb patch-csel orvosolják ezt a problémát, mert igazán nem érdemli meg sem a játék, sem pedig a játékosok, hogy benne maradjon.
Mit mondhatnék zárszó gyanánt a The Elder Scrolls V: Skyrim – Dragonborn című, második nagy kiegészítő csomagjáról? Szerintem semmi olyat, amit fentebb ne mondtam volna már el. Kicsit ugyan rövid, kicsit ugyan bugos, de ugyanakkor jól összerakott, szépen kivitelezett, és szívmelengetően nosztalgikus is. Minden hibája ellenére nagyon szerettem újra elmerülni Solstheim ismeretlenül ismerős világában, amit biztosan megteszek még jó néhányszor. Sőt, lehet, hogy oda is költözöm.
