Nálam szerintem az nem volt még. Legalábbis Delosról vagy Mykonosról nem emlékszem semmi jelentősebb küldetéssorozatra. Mondjuk Szókratésszel sem találkoztam még, úgyhogy gondolom, néhány mellékküldetés is majd annak függvényében oldódik fel, mikor a fősztorihoz visszatérek végre, és abban előrehaladok valamennyit. Másrészt viszont sok, tipikusan az endgame-hez tartozó, illetve a fejlesztők által is bevallottan a sztori befejezése utánra szánt plusz küldetés, mint például a mythical creature lairek, meg már simán elérhetők voltak számomra. Szóval látszik, mennyire nem úgy haladok, mint ahogy kéne...
Ami egyébként engem nem különösebben zavar. Egyedül talán amiatt bosszankodtam komolyabban, hogy a két tábornok, az athéni Demosthenes és a spártai Lysander által adott küldetéssorozatot csak mostanában, a játék vége felé vettem fel, mire már szinte az összes létező erődöt kipucoltam legalább egyszer. Úgyhogy a stemplik gyűjtögetéséhez kezdhettem az egészet elölről...
Nekem az Abantis Islands küldetéssorozata tetszett például. Az egyrészt kicsit grandiózusabb volt, mert az egész szigeten átívelt, egy csomó embernek kellett segíteni, illetve a végén egy komplett felkelést le kellett verni gyakorlatilag. Értelmezhető választási lehetőségek is voltak benne, nem úgy, mint sok másik küldetésnél, ahol a döntéseknek szinte csak dísznek vannak, semmi jelentőségük. Ilyen szempontból az egyik kedvencem a Dagger to the Heart című részküldetés volt, ahol több ember sorsáról is kellett dönteni. Plusz a megismert karakterek is viszonylag elviselhetőek, illetve legalább mérsékelten érdekesek voltak végig, az egész küldetéssorozatban.
Elment még az Obsidian Islands küldetéssorozata is a Battle of One Hundred Handsszel. Bár a lezárás a legvégén az eléggé klisés lett őszintén szólva, de maguk a küldetések érdekesek voltak. A battle royale részt is élveztem benne, ami szerintem egyértelműen a műfaj pillanatnyi népszerűsége miatt, poénból került bele.
Illetve amit most, nemrég fejeztem be, és tetszett még eléggé, az a kytherai küldetéssorozat volt. Mondjuk ennek meg pont a legvége hozta a legjobb csavart, amiatt lett az egész igazán érdekes. Nem akarom lelőni a poént, úgyhogy inkább spoilerben folytatom:
SPOILERSzóval amikor kiderül, hogy a főpapnő és a húga egypetéjű ikrek, és meg kéne állapítanunk, melyikük melyik. Bár az ötlet zseniális, de maga a megvalósítás igazából annyira nem jó szerintem. Meggyőződésem, hogy a rendelkezésre álló infókból nem lehet egyértelműen eldönteni. Még úgy is ezt mondom, hogy hosszas tanakodás és a párbeszédek sokszori visszajátszása után végül sikerült elsőre eltalálnom.
Nem akarok túlzottan belemélyedni, mert a végén már szabályosan fájt a fejem tőle. A lényeg nagyjából, hogy az egyetlen érdemi bizonyíték a szolgálólány által hátrahagyott feljegyzés lehetne. Ezt a főpapnőnek ugye mindenképpen elmondjuk, a húgának viszont nem feltétlenül áruljuk el, mi állt pontosan benne, ott hazudhatunk is. Ennek ellenére, kipróbáltam, a húga mindkét esetben tudni fogja az üzenet szövegét a végén. Persze meg lehet magyarázni ezt is, azzal például, hogy az üzenetet nem is a szolgálólány írta, hanem a húg találta ki, és csempészte oda a bűntény helyszínére. Viszont ezen a ponton tényleg képtelenség logikusan kitalálni a választ arra, hogy melyikük melyik, kizárólag az érzéseinkre hagyatkozhatunk. És az sem egyszerű, mert a főpapnő igazából közel akkora fasz, mint a húga, neki is vannak olyan megnyilatkozásai, amiből kiderül, hogy totál érzéketlen, és leszarja, másokkal mi történik.
Amúgy ha már itt tartunk, ami engem bosszant kicsit, az az, hogy a küldetéseknél nem lehet előre tudni, milyen hosszúak lesznek. Vannak egészen nyúlfarknyiak is, amik nem hosszabbak, mint a véletlenszerűen generált, homokórával jelölt "küldetések". És vannak olyanok, mint a fent taglalt három, amik egy komplett küldetéssorozatba torkollnak, aminek keretében az egész adott szigetet be kell járni, és egy komplex történet bontakozik ki. Ez azért baj, mert az utóbbiakat nem szívesen szakítom meg a közepén. Viszont valamikor több, valamikor meg kevesebb időm van éppen játszani. Ha tudnám előre, hogy "hosszú" vagy "rövid" küldetés jön, akkor a "hosszabbakat" meghagynám akkorra, amikor nyugisan, egy huzamban végig tudom vinni őket. Így viszont gyakorlatilag lutri az egész, a játékmegszakítás és több napnyi szünet pedig még egy jó sztorit is képes gallyra vágni sajnos.
Visszatérve a döntésekre, mint írtam, sokszor ezek csak látszólagosak, nincs jelentőségük. De még ahol van is érdemi kihatásuk, ott sem feltétlenül egyértelmű, hogy mi számít "helyes" döntésnek. A fenti spoilerben vázolt eset mondjuk pont nem ilyen, de például a szintén említett Abantis Islands végén tényleg nem tudom, mi a "jó" döntés.
SPOILERÉn, némileg a józan eszemnek ellentmondva, azt választottam, hogy a csóka próbálja meg meggyőzni a testvérét, hogy tegye le a fegyvert, és javuljon meg. Minek hatására ugye a testvére megöli a fazont, majd mi megöljük a testvért. A másik esetben ugyanúgy végeznünk kell a testvérrel, viszont a barátunk életben marad. Elvileg, első ránézésre ez tűnik a "jó" döntésnek. Mégis belegondolva abba, hogy végig mennyire aggódott a testvére sorsáért, meg hogy a saját korábbi életét is hajlandó volt feladni azért, hogy megmentse a testvérét, ha életben marad, akkor kb. egész hátralévő életében lelkiismeret-furdalása lesz szerencsétlennek. Ilyen szempontból szerintem jobb így, hogy a testvére lelökte a szikláról...
A fenti három küldetéssorozaton túl a másik nagy kedvencem még a Medúza volt, amiről az egyik lentebbi hozzászólásban írtam viszonylag részletesen. Ehhez képest a Küklopsz ( mármint az igazi, nem a hasonló fantázianevű martalócvezér még a játék elején
) sokkal kiábrándítóbbra sikerült sajnos. A helyszín sem volt olyan nagy szám, mint a petrified temple; a küldetést adó Empedokles egy rossz értelemben vett őrült, aki nem szórakoztató, hanem inkább idegesítő; de leginkább maga a harc volt nevetséges. Míg a Medúzával igen komolyan megszenvedtem, addig a Küklopszot kb. egy perc alatt, elsőre lerendeztem. Nem is csinált semmit gyakorlatilag végig, csak rendkívül lassan vánszorgott felém, míg én bármiféle erőfeszítés nélkül, kényelmesen lenyilaztam.
Serbia is like Nokia: each year a new model, and it's getting smaller.