A Nintendo részéről minden idők legjobban eladott konzolja a Wii volt, a mozgásérzékelős kontrollereket divatba hozó masinát csak a PlayStation gépeknek sikerült legyőzniük. Azonban ennek kapcsán sem volt minden egyöntetű siker, az ekkor kitalált miik, vagyis a virtuális avatarok talán nem lettek annyira népszerűek, amilyennek a japán cég megálmodta őket (persze így is sokmilliós rajongói bázisról beszélhetünk). Pedig mindent bevetettek, számtalan játékban láthattuk őket viszont, személyesebbé varázsolva az élményt, a figurákra épülő olyan közösségi szolgáltatások viszont, mint a Miiverse vagy a Miitomo például ma már nem üzemelnek.
Hiába a Nintendo családi háttere, talán nem mindenki vevő erre az aranyos témára (szigorúan magánvélemény), de ennek ellenére a japánok nem adták fel, és a mai napig, két generációval később is jelen vannak miik az aktuális konzolon. De hogy lehet tovább csavarni a formulát? Hát például hogy nem csak cuki sportjátékokba, vagy Sonic részekbe pakolják be ezeket az avatarokat, hanem olyan műfajjal próbálnak szerencsét, amire az ember első körben nem feltétlenül számolna. Klasszikus JRPG például jöhet? Az összes szereplőt te mondhatod meg, hogy miként nézzen ki a képernyőn, még a főgonoszt is testreszabhatod. Hát ez volna röviden a Miitopia.
Bármilyen vadul is hangzik az ötlet, a formula bizony működik. Akik kajálják az esetlen kis figurákat (és ez a fenti, kissé lefitymáló véleményem ellenére is egy méretes tömeg), azok ezt a játékot is imádni fogják. Azonban itt is kijelenthetjük, hogy bizony nem mindenkit fog elvarázsolni. Ki lehetett ugyanis a célközönség a megrögzött mii-hívőkön kívül? Hát persze hogy a japán szerepjátékok kedvelői, és az előző körrel együtt ez bizony egy nagy közös halmaz. Viszont a hardcore játékosok valószínűleg nem lesznek mindannyian oda a Miitopia megoldásaiért. Elég, ha csak olyan alapokat említek meg, hogy saját partynkból csak egy szereplőt irányíthatunk, a többiek automatikusan fognak cselekedni, valamint a játék világában való kószálásba is csak addig szólhatunk bele, hogy merre induljunk el, utána már magától történik a mozgás és az események is (utóbbiak persze azért adnak interakciós lehetőségeket).
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ráadásul a játék nem is új már, hiszen 2017-ben világszerte megjelent 3DS-re, a mostani Switch változat tulajdonképpen egy remaster, ráadásul a Nintendo újdonsült üzeltpolitikáját nézve nem az első, a nagyobb címeiket nézve. A játék gerince bizony ugyanaz, mint négy évvel ezelőtt, de azért kaptak újdonságok is helyet. Leginkább a miik testreszabhatóságában fogjuk ezt tetten érni, több opciónk lesz, mint az alap Mii Makerben, ráadásul új sminkrendszer és parókák széles választéka is megjelent a lehetőségek közt.
A cselekmény fő gerince és a megvalósítás viszont ismerős lesz azoknak, akik korábban már tolták a játékot. Sőt olyannyira, hogy ezen játékosok valószínűleg nem fognak annyira késztetést érezni, hogy újból belevágjanak a kalandba, egyszerűen ugyanis nem kínál annyi újdonságot. Leginkább tehát a friss playerek fogják elkezdeni a játékot, ami dióhéjban úgy indul, hogy főhősünk azzal szembesül, hogy Greenhorne Town lakóinak arcát elrabolta a gonosz Dark Lord. A furcsa esemény megoldása természetesen ránk vár, hogy aztán a cselekmény ennek mentén – és hasonló komolysággal – bonyolódjon tovább. A sztori ugyan nem rövid (több tíz órára is leköti a játékost attól függően, hogy ki milyen gyorsan halad), több részletet viszont már csak azért sem árulnék el, mert...
...mert a legnagyobb probléma pont az, hogy bizony a játék hajlamos unalomba fulladni. Ilyen módon a történet alakulása lehet pont az egyetlen izgalomfaktor, a csaták, a tevékenységek bizony nagyon repetitívek lesznek egy idő után, sőt maguk a dialógusok is. Az a tény, hogy sok dolgot nem mi irányítunk (vagy ki van véve a kezünkből a lehetőség), mint mondtam, nem mindenkinek fog bejönni. Azok a választási lehetőségek pedig, hogy merre induljunk el egy kereszteződésben, vagy kinyissunk-e egy utunk közben talált ládát vagy sem, nem lesz elég magas ingerküszöb a komolyabb játékmenethez szokott kezeknek, szemeknek. Aki belevág, annak leginkább a csapatban lévő szereplők közti kapcsolatok ápolása lesz a legfőbb feladata. De pont ehhez köthető az egyik legfurább döntés is a fejlesztők részéről,
miszerint főkaraktereket elveszteni, majd a történet felénél teljesen újakat kapni, hogy nulláról felépítsük őket egy kockázatos döntés.
Az előzőekben leírtak mentén nem tudom a Miitopiát egyértelmű sikertörténetként elkönyvelni, annak ellenére sem, hogy az eladási listákon elég szépen nyitott. Az addiktivitás furcsamód annak ellenére is megvan benne, hogy nem egy megszokott recept szerint készült (Mii vs JRPG, vagyis softcore vs hardcore). Viszont végig kitartani csak az avatarok legnagyobb rajongói fognak talán, tekintve hogy a komolyabb játékosok lehet, hogy unatkozni fognak egy idő után. Talán a fiatalabb réteg az, aki élvezni fogja a játékot, vagy azok, akik most ismerkednek a műfajjal. Esetleg pár profinak szól még, akik egyszerűen szeretnének önfeledten kikapcsolódni. Az ő szórakozásuk talán garantált, mindenki más viszont lehet hogy jobb, ha más irányokban keresgél.
