Keresés
Hírek | Cikkek | Játékok | Fórum

Ismertető/teszt

The Last of Us: Part II

The Last of Us: Part II teszt – Mindnek vesznie kell!

Sarah Connor? Ellen Ripley? Lara Croft? Katniss Everdeen? Frászt! Ellie a legkeményebb nő a világon!

2020.06.12. 09:01 | szerző: GeryG | kategória: Ismertető/teszt

Röpke hét évvel ezelőtt hasonló érzésekkel ülhettem a gép előtt, mint most. Csak épp akkor az első rész után próbáltam meg összeszedni a gondolataimat, ami már akkor sem lehetett könnyű – most sem az. Annyi minden mondanivalóm lenne, annyi dologra szeretnék kitérni, annyi élmény és indulat gyülemlett fel bennem az elmúlt napokban, hogy elég nehéz most valahol megfogni az egyik végét, és elindulni szisztematikusan a másik felé. Újra elolvasva 2013-as élménybeszámolómat, két dolog ragadt meg bennem. Akkor azt mondtam, hogy a Naughty Dog a The Last of Usszal kisajtolta a maximumot az addigra eléggé korosodó PlayStation 3-ból. A másik pedig, hogy mennyire kár, hogy a stúdió nem szeretne folytatást csinálni a játéknak. Szerencsére utóbbiról kiderült, hogy nem igaz, vagy legalábbis Neil Druckmannék meggondolták a dolgot. Előbbi kapcsán pedig épp ismétli magát a történelem: a The Last of Us: Part II kihozta a maximumot, ami a PlayStation 4-ben rejlik.

The Last of Us: Part II teszt – Mindnek vesznie kell!

Talán hét év távlatában nem baj, ha pár mondatban összefoglalom, miről is szólt az első rész. Erre már csak azért is szükség van, mert a folytatás sok elemében erősen támaszkodik rá mind történet, mind karakterfejlődés, mind játékmenet tekintetében. Szóval a sztori egy világjárvány után játszódott, amely a fertőzötteket előbb dühöngő őrültté, majd idővel emberfeletti erővel rendelkező mutánsokká változtatta. Ellenszer nem lévén a modern civilizáció elpusztult, a megmaradt túlélőket pedig kisebb-nagyobb karanténokba zárta a hadsereg. De volt egy ellenálló csoport, a Firefly, amely biztos volt benne, hogy idővel megtalálhatja az ellenszert. A történet főhőse egy családját elvesztett fickó, Joel volt, aki egy nap azt a kelletlen feladatot kapja a sorstól, hogy kiszöktessen egy alig tini kislányt – Ellie-t – a karanténzónából, majd eljuttassa a Firefly egy távoli kutatóállomására. Ellie ugyanis a jelek szerint immunis a fertőzésre. Mondanom sem kell, hogy kettejük heteken átívelő utazása nem volt zökkenőmentes, de amellett, hogy a kezdeti ellenszenv ellenére szép fokozatosan piszok erős kötelék alakult ki köztük, igen sokat tanultak is út közben. Azt, hogy végül a kutatóállomáson mi hogyan történt, már nem mondom el, mert a történet egyik legerősebb része volt – ha még nem játszottatok vele, akkor inkább nem spoilerezem el.

A lényeg, hogy az akkori eseményekhez képest eltelt jó néhány év. Joel és Ellie kiegészülve Joel testvérével, Tommyval, megvetették a lábukat egy békés kolóniában Jackson városában. Ez tényleg egy békés közösség, akik megtermelik maguknak az élelmet, otthonokat építenek, eszközöket gyártanak maguknak, szóval remekül működik az önfenntartó rendszerük. De ennek egyik legfontosabb sarokköve a folyamatos járőrözés. Mert bizony a világ Jackson falain túl továbbra is kegyetlen és veszélyes hely. Ezért a felnőttek kisebb-nagyobb csapatokban rendszeresen kilovagolnak, a városka közelébe merészkedő fertőzöttekre vadásznak, és persze folyamatosan új területeket térképeznek fel. Történetünk idején Ellie már szinte kész felnőtt, de persze csak nagyon fiatal felnőtt: alig tizenkilenc éves. És mint ilyen, csurig van a tinik jellegzetes problémáival, gondolataival, gubancaival. Ezt a játék eleinte csak nagyon lassan, óvatosan kezdi csepegtetni, kevés utalással. Csak a szereplők dialógusaiból következtethetünk egy nemrégiben lejátszódott eseményre, ami épp piszok nagy hatással van Ellie érzéseire. Egy másik lány, Dina iránt. Ezzel kapcsolatban már egy hónapokkal ezelőtt bemutatott előzetesből kiderült, hogy a Naughty Dog szakít a klisékkel, és egészen új alapokra helyezik a játék ezen oldalát. Hogy ez mennyire merész, mennyire jó vagy mennyire nem jó lépés, azt mindenki eldöntheti magának, én a magam részéről semmi rosszat vagy erőltetettet nem éreztem ezzel kapcsolatban, sőt. Kimondottan jól passzolt az egész helyzet Ellie menet közben megismert személyiségéhez.

Az élet olyan kemény embert faragott Ellie-ből, hogy Ellen Ripley vagy Sarah Connor is korrepetálásra járhatna hozzá.

Mert bizony Ellie nem könnyű ember. Amellett, hogy egy tipikus lassan megérő tini, az élet olyan kemény embert faragott belőle, hogy Ellen Ripley vagy Sarah Connor is korrepetálásra járhatna hozzá. Ez egy kegyetlen világ, és Ellie-nek megszámlálhatatlanul sok alkalommal kellett benne küzdenie a puszta túlélésért (mint szinte mindenki másnak is). Ez pedig nagyon megedzette. Az egy dolog, hogy profin bánik szinte minden lőfegyverrel, ráadásul még a javításukhoz és fejlesztésükhöz is konyít valamelyest. Az viszont egy másik, hogy közelharcban sem elveszett. Itt elsősorban nem a technikai tudására gondolok, nem karatézik le fél tucat rosszfiút. Alapvetően alacsony, vékony lányként sokkal mozgékonyabb és gyorsabb a legtöbb felnőttnél, amit ki is használ a harcban. De ami igazán erőssé és veszedelmes ellenféllé teszi lényegében mindenkivel szemben, az a könyörtelensége és a rendíthetetlensége. Annyi mindent átélt már egészen pici gyermekkora óta, hogy egy ellenséges felderítő torkának átvágása szó szerint rutin feladat számára. De bármennyire is rosszul hangzik ez elsőre hallva, valójában egyetlen pillanatig sem teszi őt ellenszenvessé. Mert a The Last of Us: Part II nagyon gyorsan a tudtunkra adja, hogy ez egy ilyen világ: ha nem vagy erős, gyors és könyörtelen, akkor halott vagy.

The Last of Us: Part II teszt – Mindnek vesznie kell!

A sztori egy rutin járőrözéssel indul be igazán, ami elég rossz irányt vesz. Mivel az egész történet erre az elemre építkezik, így nem mondom el, hogy pontosan mi, miért és hogyan történik. Legyen elég annyi, hogy Ellie útnak indul egy eleinte még ismeretlen csoport után nyomozni, hogy valahol Seattle városában bukkanjon a nyomaikra. Itt aztán rájön, hogy a városban két rivális banda (szekta, csoport, szervezet, teljesen mindegy, minek hívjuk őket) véres háborúja zajlik. Az egyik csoport a WLF (Washington Liberation Front, avagy Wolf), a másik pedig a Seraphites. Előbbi egy félkatonai szervezet, amely ennek megfelelően egész jól fel vagy fegyverkezve. Kisebb-nagyobb csapatokban járják a várost, néha kutyákkal kiegészülve. Erejük elsősorban a szervezettségükben, a lőfegyverekben és a jellemző létszámbeli fölényükben mutatkozik meg. Ezzel szemben a Seraphites sokkal kegyetlenebb, erőszakosabb társaság. Kevésbé jellemzi őket a szervezettség, inkább egy hordaszerű szektára emlékeztetnek, akik embertelen kegyetlenséggel végeznek mindenkivel, aki a kezük közé kerül.

A játékmenet alappillérei a felderítés, a lootolás, a lopakodás és a harc.

A The Last of Us: Part II játékmenetének alappillérei a felderítés, a lootolás, a lopakodás és a harc. Ezekre épül fel a tökéletesre csiszolt történetmesélés, valamint ügyesen ráillesztették a karakterfejlődési rendszert is. A játék világa sokkal nagyobb, mint az első részben volt. Egy-egy bejárható terület (mert nem open world játékról beszélünk, bármennyire is annak tűnik) elég hatalmas, rengeteg felfedezésre váró épülettel. Ezeket mindig fontos alaposan átfésülni, mivel csak így juthatunk a boldogulásunkhoz elengedhetetlen nyersanyagokra. Ellie amolyan gyűjtögető életmódot folytat: hátizsákjába töm minden rongyot, üres palackot, alkoholt, szögeket és ragasztószalagot. Bármit, amiből aztán használati tárgyakat képes barkácsolni. A rongyokból és az alkoholból kötszert lehet készíteni, a szögekkel és a ragasztóval a közelharci fegyvereket lehet javítani és egy picit erősíteni is. De készíthetünk Molotov-koktélt, később aknát és különböző gránátokat is.

Az újdonságokat nagyon jól adagolja a játék, mivel szép fokozatosan új fegyverekre teszünk szert (az íj megszerzése az egyik legjobb dolog), illetve időnként tematikus újságokra is bukkanunk, amelyek új túlélési képességekkel ruházzák fel Ellie-t. Ezek egy-egy újabb fejlődési fát nyitnak meg, rajtuk négy-öt feloldható képességgel. Ezekhez pedig gyógyszereket kell gyűjtögetnünk, ezek szimbolizálják az XP-t. Végül, de nem utolsósorban a mindenfelé összekapargatott alkatrészek, csavarok, anyák, alátétek és egyéb barkácslomok szükségesek a fegyverek fejlesztéséhez. Ezt viszont csak elég ritkán az itt-ott talált barkácsasztalokon tudjuk megejteni.

The Last of Us: Part II teszt – Mindnek vesznie kell!
Ellie nem egy Rambo, a legritkább esetben vezet célra az üvöltve lövöldözés.

Szóval a szerepjátékos vonal egész jól működik (de hasonló felépítésben működött az első játékban is). Mi a helyzet a lopakodással és a harcokkal? Nos, ezek ha lehet, még jobban! Ellie nem egy Rambo, a legritkább esetben vezet célra az üvöltve lövöldözés. Amikor az utunkba sodor egy csapatnyi katonát a sors, kezdődhet a bújócska. Sokkal hatékonyabb, ha Ellie-vel egyenként cserkésszük be a járőröket, csendben elkapjuk őket és végzünk velük. A dolgot eléggé megnehezíti, ha kutya is van velük, az ugyanis kiszagol minket és követi a nyomunkat, őket elég nehéz lerázni úgy, hogy közben ne bukjunk le. Ha viszont ez mégis megtörténik, akkor megmutatkozik az MI ereje is. Nem rohangálnak össze-vissza, hogy lelövöldözzük őket. Nem, folyamatosan kommunikálnak egymással, megmondják, hol láttak minket utoljára, megpróbálnak tudatosan sarokba szorítani vagy bekeríteni minket. Elképesztően sokat dob a beleélésen az, hogy mindenkinek van saját neve, amit eltűnésükkor szólongatni kezdenek, ha pedig megtalálnak egy hullát, akkor tudják, ki volt, és bosszút esküsznek érte. Másképp harcolnak lőfegyverrel, másképp baltával vagy bottal felfegyverkezve. Sőt, az sem mindegy, hogy pisztoly vagy puska van náluk, utóbbival ugyanis szeretnek inkább felmászni egy magaslatra és onnan pásztázni a környéket.

A fertőzöttekkel sem lesz könnyebb dolgunk, sőt! Többször fogunk fejvesztve menekülni előlük, mint vadászni rájuk. Ugyanakkor ha kellően türelmesek és ügyesek vagyunk, akkor be lehet cserkészni őket, még a clickereket is. De mivel általában jelentős túlerőben vannak, így sokszor célszerűbb csendben elkúszni mellettük, mint konfrontálódni. Pláne, ha különféle fertőzöttek vannak összeverődve. Néhány runnerrel még el lehet bánni, de ha már clickerek is vanna köztük, mikroszkopikusra zsugorodnak a túlélési esélyeink. Ez pedig az első részhez hasonlóan olyan adrenalint tol az ember agyába, mint csak nagyon kevés más játék. A The Last of Us: Part II olyan játék, ahol egyaránt fogunk rettegni, fog pezsegni a vérünk vagy fogunk legyűrhetetlen bosszúvágyat érezni.

A második rész grafikája kimaxolja a PlayStation 4-et.

Grafika? Ha azt mondtam, hogy az első rész kimaxolta a PlayStation 3-at, akkor most azt mondom, a második rész ugyanezt teszi a PlayStation 4-gyel. De mégis azt kell mondanom, hogy a The Last of Us: Part II nem a valaha látott legszebb játék. De a legrészletesebb, az tuti. Már az első benyomásokról szóló rövidebb beszámolómban is írtam néhány apróságról, amelyektől leesett az állam. Ezek a későbbiekben is ugyanígy jelen vannak, rendszeresen feltűnik valami finom kis részlet, amitől az embernek akaratlanul is átsuhan a fején a gondolat, hogy ezt miért nem lehetet minden játékban ugyanígy megoldani? Arról nem is beszélve, hogy a Naughty Dog mindezt tökéletesre csiszolt optimalizációval tette le az asztalra. A teszt során sehol egy döccenés, sehol egy akadozás, még a legpörgősebb üldözések során sem, ahol több tucat runner loholt a nyomunkban. A The Last of Us: Part II nem fog jót tenni sok más játék megítélésének, hiszen a jóhoz nagyon könnyű hozzászokni, utána pedig sokkal jobban feltűnik annak hiánya.

The Last of Us: Part II teszt – Mindnek vesznie kell!

Lassan zárom soraimat. Valójában még rengeteg dologra ki lehetne térni, amik mind megérdemelnének egy-egy külön bekezdést. A színészi játék, ami most is kifogástalan. Az egyes szereplők jelleme, amin érződik, hogy éveket dolgoztak a fejlesztők. A látványvilág finomságai, amiket elsőre talán észre sem veszünk. Az Ellie által gyűjtött szuperhőskártyák, amelyek azt mutatják, hogy milyen összetett, több rétű univerzumot dolgozott ki a Naughty Dog (esküszöm, imádnám, ha egy későbbi játékukat ezeknek a szuperhősöknek szentelnék!). De még sorolhatnám.

Tökéletes folytatása egy majdnem tökéletes játéknak.

A The Last of Us: Part II egy tökéletes folytatása egy majdnem tökéletes játéknak. És most maga Neil Druckmann mondta azt nemrégiben egy interjú során, hogy már most egy esetleges harmadik rész ötletei körül járnak a gondolatai. Nagy tételben mernék fogadni rá, hogy a stúdió következő lépése még nem ez lesz, hanem a második rész felturbózása a PlayStation 5-höz. Hogy aztán utána merre tovább, az még a jövő zenéje.
Nyerj egy The Last of Us: Part II ajándékcsomagot! Kattints ide a részletekért!

A tesztpéldányt a Sony Computer Entertainment Europe biztosította.

The Last of Us: Part II

Pozitívumok Negatívumok

Kapcsolódó játék: The Last of Us: Part II

« Előző: Megérkezett az Arboria első nagyobb frissítése, halad tovább a roadmap
Következő: Futurisztikus külsőt kapott a PlayStation 5 »

Legutolsó hozzászólások (összesen: 3)

Artyom
Artyom 2020.06.23. 09:23
Nálam egyelőre az egyetlen negatívum a játékban az Dina feje. Tök béna feje van. A többi archoz képest elnagyolt rajzfilmfigura. Miközben meg tök sokat látjuk, hát Ellie csaja. Most értem, hogy nem egy szépségkirálynő, de ha kap egy karakteres arcot, mondjuk Amanda Ripley szerűen, azt elfogadom. De akár lehetett volna valami vagány zsidó katonanő feelingje is. Ehelyett csináltak belőle egy ilyen nem is tudom...a Toy Storyból Krumpli Úrra hasonlít. :D
Creativ3Form
Creativ3Form 2020.06.23. 10:52
Az őt játszó színésznőnek eleve ilyen az arca. :-D Amúgy nekem nincs bajom vele, sztem rendben van. Karakterileg és arcilag is.
Gump
Gump 2020.06.23. 12:51
Pontosabban akiről az arcát mintázták. Aki nem azonos azzal, akivel a mocap dolgokat felvették (Shannon Woodward).