Ha azt mondom, Avalanche Studios, te azt mondod, Just Cause! Nem, ez most nem egy gagyi koncert hangulatkeltése, pusztán egy valószínűsíthető forgatókönyv. De tényleg, kipróbáltam. Megkérdeztem három-négy ismerősömet, mi jut eszébe a stúdióról, és mindannyian Rico Rodriguez kalandjait vágták rá. Pedig más játékokat is letettek már az asztalra. Az ő nevükhöz fűződik például a theHunter sorozat, illetve a néhány hete megjelent Generation Zero is, de ez most nem annyira érdekes. Ők készítették viszont a remek hangulatú arcade autós akciójátékot, a Renegade Opst is, vagyis korábban is belekóstoltak már az autós-lövöldözős témába. Sőt, nem is egyszer, hiszen a 2015-ös Mad Max játékadaptációt is nekik köszönhettük. Ráadásul az egész jól is sikerült. És miért fontos ez? Mert legutóbbi játékuk, a Rage 2 majdnem teljesen ugyanez, csak épp pepitában.
És most nem túloztam azzal az agyoncsépelt kifejezéssel, hogy pepitában. A Rage 2 ugyanis tényleg pepita, tele van megannyi elsőre egyáltalán nem odaillőnek tűnő, de idővel aztán könnyen megszokható, végül pedig már a hangulathoz nélkülözhetetlennek érződő színekkel. Itt kérem, nyoma sincs (de van...) a sivatagos, kiégett házas, kopár sziklás, élettelen világpusztulásnak. Itt bizony az is színes, ami nem az, hiszen még a létra is lila, nem beszélve a ’80-as évek punkjairól mintázott NPC-k hajáról és páncéljáról. Hogy ez rossz-e? Nem, nem feltétlenül, sőt. Bevallom, eleinte – és még a Far Cry New Dawnnál elég aktívan – ódzkodtam ettől a szivárványos világégés víziótól, túlontúl vadnak hatott. De mostanra sokat finomodott a hozzáállásom, hiszen amíg meg nem éljük, ki tudja, milyen lesz egy világpusztulás utáni új világ? Simán lehet, hogy a kataklizmát csak a festékszórós flakonok élik túl, az emberek meg szabadjára engedik a bennük szunnyadó Picassót...
Szóval, a Rage 2 színes. De egyébként jó is? Nos, ennek mindenki járjon utána maga, én leléptem, sziasztok. Na jó, nem. Szóval a Rage 2. Mivel is szoktam kezdeni? Ja, a történettel. Nos, az itt nem sok van. Illetve van, de nem sokat érünk vele. Ugyanis olyan szinten csak klisékből építették fel, hogy azt bármelyik hollywoodi folytatásfilm megirigyelné második résztől felfelé. De azért dióhéjban. Az emberiség a pusztulás (ezúttal épp egy meteorbecsapódás) után két részre szakadt: vannak a mázlisták, akik fent maradtak a poros felszínen, illetve a kevésbé mázlisták, akik lekényszerültek a föld alá. Utóbbiak persze erősen mutálódtak is, mert az ilyenkor szokás. És mint olyan, nagyon nem csípik a fentieket, de persze a fentiek sem ölelnék keblükre őket egy váratlan találkozáskor. Ami ilyenkor lenni szokott, van is háború bőven, amit átmenetileg a fentiek szépen meg is nyertek, a mutánsok – akik magukat szerényen csak Authority, vagyis Hatalom néven emlegetik – pedig visszakényszerültek a föld alá. Csakhogy van nekik egy erősen mechanikus vezetőjük, Cross generális, akinek immár csak a feje emberi (az is csak kicsit), a többi vas, huzal, kábelek és hidraulika, ő pedig továbbra is ácsingózik a világ feletti uralomra. Ezért le is rohanja a felszíni nép egyik katonai bázisát, ahol történetesen mi is egyszerű katonákként tengődünk. Le is tarolják, a vezetőt és az utolsó rangert pedig lemészárolják. Mi pedig looter shootereken felnőtt, jól nevelt katonaként gyorsan felkapjuk a frissen elhullott utolsó ranger speckó páncélját, és kikiáltjuk magunkat az utolsó rangernek! Az már csak hab a tortán, hogy a nevünk Walker... aki nem látja az összefüggést, az nem nézett elég TV-sorozatot a ’90-es években...
Na szóval mi vagyunk az utolsó, de tényleg a tök utolsó rangerek a vidéken, így ki másra hárulna a feladat, mint ránk, hogy lecsapjuk Cross kopasz kobakját acélos testéről. Ehhez persze hosszú út vezet, ami sivatagi homokkal, mutánsok vérével, lövöldözéssel, nanoritokkal és némi autózással... khm... marha sok autózással van kikövezve. Ez nagyjából a Rage 2 játékmenetének a kivonata. Sivatagi homok: bármennyire is szivárvány, attól még egy elpusztult világban fogunk kolbászolni hol gyalogosan, hol valamilyen járgányon. Mutánsok vére: na jó, nem csak az övükét fogjuk ontani úton-útfélen, hanem mindenféle felszíni punk puskahuszárét is. Lövöldözés? Na ez a legjobb része a játéknak, de erről majd egy bekezdéssel lejjebb. Nanoritok? Ugyanott. És a némi autózás? Nos, nem túlzás azt állítani, hogy a játékidő nagyjából 60-75%-át ez teszi ki. Hogy milyen? Nagyjából olyan, mint a Mad Maxben volt, de komolyan. Még a járgányok is nagyon hasonlítanak, de ez mondjuk, megbocsátható, hiszen a világvége itt is, ott is beütött ugyebár. Az autók és motorok irányítása nem rossz, de azért szokni kell. Eleinte meglehetősen lomha a mi kis Phoenixünk, vagyis az első ajcsiba kapott páncélos terepjárónk. Amin egyébként akkora böszme nagy kerekek vannak, hogy ránézésre a Párizs–Dakar rallyt is röhögve letudná, ehhez képest a játékban elég egy picit letérnünk a kitaposott útról, máris alaposan lelassul az egyébként sem szélsebes paripánk. Ilyenkor jön jól a beépített végtelen nitro, ami azért ad némi kakaót a motornak. Ha kimerült, akkor várunk két másodpercet (tényleg nem többet), és már nyomhatjuk is újra tövig. Járgányból van szép számmal, ezeket bármikor szabadon elorozhatjuk, majd egy kereskedővárosba hajtva örökre meg is tarthatjuk, később pedig némi pénzmagért a világ bármely pontjára bármikor azonnal odateleportálhatjuk magunknak.
De térjünk végre rá a játék legjobb részére, a lövöldözésre! Szerencsére ez tényleg teljesen jól működik, nagyjából az első pillanattól az utolsó előttiig. És egy picit még tovább. Maga a célzás, a hitpoint-rendszer és úgy általában az egész ólomszórás teljesen egyben van, nem nagyon lehet belekötni. Hoz egy erős szintet, de önmagában nem kimagaslót. Olyan árkádosat. De szerencsére az Avalanche Studios bevonta a képletbe a nanoritokat, illetve a korábban már emlegetett lopott rangerrucit. Ezek kombinációja egy picit meghintve a mi kreativitásunkkal egészen látványos kis tűzharcokat tud eredményezni. Illetve inkább mészárlásokat, mert bizony az ellenségnek nem sok esélye van velünk szemben. Úgy cikázunk közöttük, mint Flash, úgy lövünk rájuk, mint Deadshot, és olyan erővel csapjuk őket homlokon, mint Superman. Mindez a nanoritoknak és a páncélnak köszönhető. A nanoritok képviselik a karakterfejlődési rendszert, hiszen ezek adják az újabb és újabb perköket és képességeket. Így tudunk nagyot ugrani, így tudunk telekinetikus lökéshullámokat generálni, így tudunk villámgyorsan kitérni akár egy golyó elől is stb. Nanoritokat a világban szétszórt arkokban tudunk fecskendezni magunkba, valamint speckó stukkerekre is ezekben bukkanhatunk. A szerepjátékos vonalat – mert olyan is kell! – a karakterfejlődés képviseli, vagyis a képességeink fejlesztése, illetve a különböző NPC főszereplőkhöz köthető projektek megkaparintása. Ezek is passzív képességekkel tápolnak fel minket. Apropó, tápolás: ez a járgányunkra is érvényes.
A Rage 2 szép? A Rage 2 szép. Nem a legszebb, nem a legdögösebb, nem is a legcsillivillibb. De azért szép. Azért egy icipicit bekavart az Avalanche-nek a Ubisoft, amikor csak úgy csípőből bedobta a közösbe pár hónappal korábban a Far Cry New Dawnt. Az ugyanis hozta a szériától megszokott szintet, és beelőzve a Rage 2-t megmutatott egy ibolyalila világvégét. Ahhoz képest már nem annyira a rózsás a helyzet a Rage 2 esetében, de persze a két játékot összehasonlítani balgaság lenne (de jó, mégis megtettem...), már csak azért is, mert két teljesen különböző világot mutatnak be. A Rage 2 akármennyire is szivárvány, azért mégiscsak egy sivatagos környezetben játszódik, itt-ott megszakítva egy vaslemezekből és régi sátorvászonból összetákolt városkával. Megvan ennek a maga bája, aki szereti a Mad Max feelinget, imádni fogja ezt is. De azért nem lehet elmenni szó nélkül a sok helyen szembetűnő összecsapott részlet, elnagyolt „jó lesz az úgy” tereptárgy mellett sem. Egy szó, mint száz, a Rage 2 grafikája... „szép”.
A Rage a maga idejében be nem váltott ígéret maradt csupán, mind technikailag, mind játékként. De mi a helyzet a folytatással? Nos, elődjéhez képest minden fronton előrelépésnek tekinthető. De még így is, nem képes kilépni a középszerűségből, vagyis másképp mondva: a sok fejlődés után most jutottunk el oda, ahova mondjuk 2011-ben akart az első rész. Csak épp most 2019. van. Nem azt mondom, hogy a Rage 2 nyolc évvel ezelőtti színvonal, mert azért az nagyon erős túlzás lenne. De igazából semmi olyat nem tud felmutatni, amit az elmúlt nyolc évben máshol már ne láttunk volna. Sokszor. Persze ettől még nem rossz játék, sőt. Ha adunk neki esélyt, bizony el tud kapni a hangulata, és akkor azért beautózhatjuk a kanyonokat, beléphetünk a mutánsirtó TV-show-ba, felkutathatjuk az arkokat, versenyezhetünk a sivatagban és darálthússá lőhetünk mindent és mindenkit. És ez tud szórakoztató lenni.
