Vaják: Fecsketorony [könyv]

Idén már a hatodik kötete jelent meg Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának, Fecsketorony címmel. Olvasóink többsége bizonyára tisztában van azzal, hogy a lengyel szerző művei inspirálták és szolgáltak alapjául a Witcher-trilógiának. Jelen kötet egyenes folytatása az előzőnek (Tűzkeresztség), így minimum annak az ismerete ajánlott. Ha valaki most kezdene bele, és szeretne tisztában lenni az átívelő sztorival, annak legalább a harmadiktól érdemes nekifognia, ugyanis az első kettő novelláskötet.

A történet rögtön az előző kötet végénél veszi fel a fonalat. Geralt és Ciri elszakadtak egymástól, Yennefert pedig mindenki halottnak hiszi, habár korábban már leírtam, miért nem spoiler, hogy él. Mindeközben pedig tovább dúl a háború Nilfgard és az északi kis államok között. Geralt a könyv első felében-harmadában tűnik fel, ő és társai keresztül-kasul utazgatnak a háború sújtotta területeken, próbálnak Ciri nyomára bukkanni. Aztán egyszer csak nem hallunk többet róluk. Yennefer a könyv vége felé kap egy fejezetet, de tulajdonképpen semmi lényeges nem történik vele, azon kívül, hogy a többiek megtudják, hogy életben van. A történet középpontjában Ciri áll, aki az előző kötet végén egy idegen vidékre került és most egy útonálló bandához csatlakozva próbál életben maradni, miközben fejvadászok üldözik őket.

Sapkowski visszatérő szokása, hogy az egyes eseményeket más karaktereken keresztül narrálja. Korábban említettem, mennyire szeretem ezt a módszert, mert jól érzékelteti, hogyan befolyásolja a személyes nézőpont és érdekek egyes események megítélését, értelmezését. Ebben a kötetben azonban az alkalmazása egy kicsit félrement. Először is, ezúttal időben is ugrálunk, ami miatt nehezebb követni az eseményeket. Eleve a történet ott kezdődik, hogy Ciri súlyos sérülten megérkezik egy mocsárban élő remetéhez, aki megmenti. Hogy került oda? Mi történt a társaival? Ezeket csak a kettejük beszélgetése során visszaemlékezésből tudhatjuk meg. Állandóan ugrálunk jelen és múlt között, a narráció pedig mindig hagyományos E/3-személyben van. Ezáltal pont az a személyes nézőpont tűnik el, amit eddig úgy kedveltem, a történet folyása pedig folyton megakad. Jó példa, amikor a visszaemlékezés egy tárgyaláson elhangzó tanúvallomás keretében hangzik el, és az ügyészkarakter folyamatosan szükségét érzi, hogy közbeugasson. Amikor pedig egy éles váltással, vagy fejezetek elején több mint 100 oldal óta nem látott epizódszereplők mindennapi ügyes-bajos dolgairól kellett olvasni, azt éreztem „ki ez, aki nem érdekel, és mikor tér már a lényegre?”

Bár a narráció töredezettsége zavaró, a történet maga azért elég érdekes. (A „lebilincselő” jelzőt szokták ilyenkor használni, de ezt most túl erősnek érzem.) A szereplők és a politikai helyzet is nagyjából ugyanott vannak a könyv végére, mint ahol az elején voltak. Egyedül Ciri az, aki valamiféle utat jár be és akiről több mindent megtudhatunk, az erejének a természetéről. Ez a könyv leginkább az ő felnőtté válásának a története.