Személy szerint hatalmas rajongója vagyok a japán animéknek, mangáknak, szerepjátékoknak, ezért is csaptam le azonnal erre a játékra is. A Bakuganról mindössze annyit tudtam, hogy egy Yu-Gi-Oh/Duel Masters szintű kártyázós cucc (ha jól emlékszem, nálunk a Cartoon Network adta le), ami nagyjából annyit jelzett előre, hogy a játékmenet valószínűleg jó lesz, a történet pedig szörnyű. Azonban miközben vártam a csomagot, úgy döntöttem, jobban utánajárok az alapműnek, és készüljetek fel: ez egy annyira kritikán aluli minőségű anime, hogy előbb az USA-ban adják ki az új részeket, és csak aztán megy le Japánban, műsorkitöltőként. Enyhe sokk, YouTube, hátha a játékról találok valami bíztatót. Az előző részéről leltem is anyagot szép számmal, de amit láttam, attól az életkedvem is elment. Bugyuta játékmenet, nevetséges karakterek, és remény arra, hogy a folytatás jobb lesz... gyakorlatilag semmi.
Bár feldolgozásnak indult, a játék elején egy saját karaktert kell készítened, aki a tulajdonképpeni főhős szerepét tölti be a sorozatból ismerős Dan és társai helyett. Egy rövid oktatómód (és sok töltés) után frissen létrehozott, emlékek nélküli hősünkkel Marucho repülőjén találjuk magunkat, fogalmunk sincs róla, hogy kerültünk oda (ráadásul Danék sem ismernek minket, ami meglehetősen logikátlan), viszont az egyik képernyőn meglátjuk, ahogy a Bakugan mesterek (itt így hívják a kártyákkal szörnyeket irányítgató tizenéveseket) harcban állnak egy ellenséges fajjal, a Vestalokkal, és a dokkokhoz sietünk, hogy segítsünk nekik. A Vestalok elit harcosai a Vexok (Istenem, ezek a nevek!) hatalmas kristályaikkal megvonják Dantől, Maruchotól, illetve a játék során szép lassan mindenkitől a képességet, hogy irányítsák a Bakuganokat, ránk viszont ezek nem hatnak, így a mi feladatunk lesz, hogy elpusztítsuk az összes kristályt, visszaszerezzük a Bakuganokat és lenyomjuk a Vexokat. Ezzel az anime történetét igazából figyelmen kívül lehet hagyni, egyedül a fő karakterek és helyszínek egyeznek meg, a sztori és minden történés körülöttünk forog, mindez pedig olyan látványosan rosszul lett megvalósítva, hogy még én is, az alapanyag behatóbb ismerete nélkül éreztem, mennyire sántít a koncepció. Gyenge történetből borzalmas feldolgozás.
A játékmenet pedig képtelen mentőmellényt dobni a mélyvízben kapálózó hangulatnak, ugyanis neki már levegője is alig van. Az adandó játékstílus helyett – vagyis hogy kártyázunk – manuálisan vehetjük át az irányítást a szörnyek fölött. A cselekvéseink kimerülnek gyenge, erős ill. távolsági támadásban, ugrásban, védekezésben (gyakorlatilag használhatatlan) és suhanásban, valamint a meccsek előtt bekészített erősítő kártyák aktiválásában. A cél minden esetben egy ellenséges szörny vagy a Vexok egyik kristályának megsemmisítése az elemek harcával, ugyanis minden Bakugan egy-egy természeti elemet képvisel, és kő-papír-olló alapon a víz erősebb a tűz ellen, a sötétség a fény ellen. A taktika kimerül a Bakuganod megfelelő kiválasztásában, illetve később hologramok építésében a csata előtt, amik elterelik az ellenfelek figyelmét az általad megvédendő épületről (téged pedig gyógyítanak), a gond csak az, hogy ezek is az esetek 60%-ában működnek. Nincs mit szépíteni: a kombók működésképtelenek, a védekezés egy rossz vicc, a taktikázási igény minimális, ami marad, az agyatlan gombcsépelés. És még csak nem is kell félni a vereségtől, a mesterséges intelligencia ugyanis olyan gyenge, hogy maximum akkor szemlélhetjük a Defeat feliratot, ha letesszük a kontrollert a képernyő elé. A csaták színhelyei pedig jobbik esetben teljesen sivárak, rosszabbik esetben tele vannak tereptárgyakkal, amelyeken minimum egyszer fennakadunk minden csata alkalmával.
A sztori módot és a csatákat rövid lopakodós jelenetek kötik össze, amikor a Vestalok őreit kerülgetve el kell jutnunk az adott Bakugan párbaj helyszínére, és közben a lények fejlesztéséhez szükséges lélekenergiát, valamint újabb képességkártyákat gyűjtögethetünk. Az egysíkúság és a könnyűség azonban erre a részre is találó kifejezés, hiába van a feladat később megbonyolítva járőrrobotokkal, láthatatlan csapdákkal, ideiglenes láthatatlansággal, aki nem tudja ezeket a részeket elsőre végigvinni, az a bemutatkozásához a továbbiakban tegye hozzá: "casual". A dísznek kirakott NPC-k pedig semmi célt nem szolgálnak, annak ellenére, hogy a töltőképernyőkön olvasható tippek külön felhívják a figyelmünket arra, milyen hasznos információkat adhatnak.
Negatívum, középszer, negatívum, középszer, szinte az egész játékot jellemezhetném ezzel a két szóval. Elszúrt játékmenet, átlagos zenék, egy-két óra után beálló monotonitás... Tulajdonképpen két pozitívumot tudok felhozni összesen: az egyik a grafika, ami szerintem kifejezetten szép lett, igazi animés hangulatot áraszt, a másik pedig, hogy a játék igen bőkezűen osztogatja a trófeákat, egyiket sem nehéz megszerezni, és alapból a játék végigjátszásával meg lehet nyitni több, mint a felüket. De ettől eltekintve a Defenders of the Core-t igazából csak a sorozat fanatikus rajongóinak tudom ajánlani, ők talán ideig-darabig élvezni tudják majd, mindenki más viszont, aki animés verekedős játékot keres, jobban teszi, ha a Naruto és a Street Fighter irányába tekinget inkább.
