Fallout: New Vegas

Ha megkérdeznék, melyik RPG sorozat hagyta bennem valaha is a legnagyobb nyomot, habozás nélkül rávágnám: a Fallout. Jöhettek a fantasy, cyberpunk, avagy éppen Star Warsos cRPG-k végeláthatatlan sorokban, az 1997 végén megjelent Falloutot és egy évvel később debutált második részét semmi nem tudta letaszítani RPG-kedvelő kicsiny lelkem virtuális trónjáról. Ez így maradt egy évtizeden keresztül, annak ellenére, hogy a 2001-ben megjelent, csapatalapú taktikai játék Fallout: Brotherhood of Steelt leszámítva nem jelent meg semmi a Fallout franchise keretein belül. Az újrajátszások pedig a hatodik nekifutás táján mégiscsak elkezdtek unalmassá válni... Az eredeti sorozatot, s még olyan zseniális játékokat készítő Black Isle, mint például a Planescape: Torment avagy az Icewind Dale, ugyan az ezredforduló után nem sokkal nekifogott a Van Burden munkacímen futó harmadik rész elkészítésének, de a kiadó Interplay csődje miatt a Black Isle is bezárta kapuit, s az újabb Fallout feledésbe merült... volna, ha az Elder Scrolls széria utóbbi részeivel bankot robbantó Bethesda, pontosabban annak anyavállalata, a ZeniMax meg nem veszi a Fallout széria jogait. Hosszú évek múltán materializálódott maga a játék, míg a hármas sorszámú Fallout 2008 telén végre megjelent, s az azt követő hónapokban hatalmas eladásokat produkált. A több millió eladott példány biztosították azt, hogy nem most hallottunk utoljára a legendás szériáról. Olyannyira nem, hogy az RPG-re szakosodott, számos régi Black Isle-s fejlesztőt foglalkoztató Obsidian csapata megkapta a jogokat, hogy egy újabb – de nem negyedik – részt készítsen a sorozathoz: és ezzel el is érkeztünk cikkünk alanyához, a New Vegashoz, amely voltaképpen a félbemaradt Van Burden továbbgondolása és szellemi örököse.

A jómunkásemberek
Nem ez az első alkalom, hogy az Obsidian hozott anyagból dolgozik, hiszen így született meg a Star Wars: Knights of the Old Republic II, illetve a Neverwinter Nights 2 is. Ezek jellemzői a gyors fejlesztési idő, az elavult grafika, de a nagyszerű játékmenet voltak, s micsoda meglepetés, a New Vegas is pontosan ezekkel az ismérvekkel rendelkezik: ronda, de finom.
Míg a Fallout 3 a keleti partra, Washington D.C.-be helyezte át a cselekményt, addig a New Vegas visszatér a gyökerekhez – ha nem is Kaliforniába, ahol az első két rész játszódott, de az azzal szomszédos Nevadába és a Mojave sivatagba. Mindebből logikusan következik, hogy számos ponton a New Vegas sokkal jobban hasonlít közvetett elődeire, mint a Fallout 3-ra. Apró de fontos különbség, hogy a harmadik részben domináns szürke színt felváltotta a sárga, elvégre mégiscsak sivatagban lennénk, vagy mi a szösz. Nagy visszatérőként üdvözölhetjük a New California Republicot, amely jelentős mértékben megerősödött, mióta legutoljára láttuk: immáron a volt Kalifornia állam túlnyomó részét ellenőrzése alatt tartja, s megkezdte terjeszkedését kelet felé. A többszázezer – mi több, millió – lakossal bíró új állam nagymértékben hasonlít a korai Egyesült Államokra: mindenkit beolvaszt, aki akarja, aki nem. Azonban a Hoover gátnál, amely viszonylag érintetlenül maradt a 2077-es apokalipszisben, két új játékossal találta magát szembe: az egyik a szintén érintetlen Új Vegast uraló Mr. House egykori iparmágnás és zseni – pontosabban a robotjai –, a másik a keletről előretörő Légió, egy rabszolgatartó és az antik Rómát eljátszó gittegylet. Az előbbi fél roppant készségesnek mutatkozott, s a nagyok játszmájába csupán közvetve szólhatott bele, azonban a Légió legfőbb célja a Nyugat elfoglalása és az NCR megsemmisítése, s bár az első nagy csatában évekkel ezelőtt vereséget szenvedett, erőit rendezve most újabb, mindent eldöntő nagy támadásra készül. Ekkor jövünk mi a képbe. Pontosabban az intróban inkább egy golyó jön a mi képünkbe, s látszólag csupán a szerencsének köszönhetjük megmenekülésünket. Nem egy Vaultból jövünk, s nincsenek nevezetes őseink sem, mezei futárok vagyunk csupán, egy a sok száz közül – de, mint mindig, most is rajtunk múlik a világ, avagy legalábbis a világ ezen részének sorsa.

A szappanopera
Ami a történet és frakciók terén alapvetően eltér az ezen a téren igen gyengén muzsikáló harmadik résztől, az az, hogy immáron nincsenek se jók, se rosszak. Míg a Fallout 3-ban egyértelmű volt, hogy az Enclave a csúnya és a rossz, míg a Brotherhood of Steel a jófiúk gyülekezete, most ilyen durva határokkal nem találkozhatunk. Az NCR, bár alapvetően a demokrácia megtestesülése, a fentiekben vázoltak szerint agresszíven terjeszkedő, és nagymértékben korrupt állammá vált, s csak remélni lehet, hogy majd ki fogja nőni a gyermekbetegségeit. A Légió, amely első blikkre nem tűnik másnak, mint vérszomjas barbárok társaságának, akik bennragadt a farsangban, minden kegyetlensége dacára is racionális választ ad a poszt-apokaliptikus világ kihívásaira. Avagy legalábbis egy lehetséges választ. Mr. House pedig, akit az emberek egy része puszta legendának hisz, míg a másik nem érti, hogyan élhet valaki még 250 évesen is, ha elvileg nem ghoul, egy igen pragmatikus üzletember, annak minden előnyével és hátrányával együtt – az azonban tény, hogy Las Vegas neki köszönheti, hogy a háború óráiban nem vált azzá, amivé a többi nagyváros, azaz porrá, hamuvá. Ez az alapszituáció lényegesen szofisztikáltabb, mint a Fallout 3 meglehetősen primitív keretei, s a későbbiekben még bővül is a repertoár azzal, hogy megadatik a lehetőség, mi vegyük kézbe az irányítást, s a saját szakállunkra dolgozzunk... Igaz, nem teljesen egyedül, ami magával vonja azt is, hogy ez az opció sem fenékig tejfel.

A Fallout örökség
A fő frakciókon kívül persze kistrillió csoportosulással fogunk találkozni kalandjaink során, ami így is van rendjén, elvégre egy rendes RPG-ben az NPC-k szerepe nem csak abból áll, hogy lecsaphatjuk a fejüket, és lángszóróval felgyújthatjuk az egész kompániát. Bár lehetőségünk lesz erre is épp elég. A Fallout 3 egyik nagy hibája az volt, hogy alig voltak benne városok, igazan nagy település pedig egy se. A New Vegas már puszta címével is kiköszörüli a csorbát, hiszen a címszereplő, számos részből álló New Vegas igen tekintélyes városnagyságot prezentál. Azonban, bár a megjelenés előtt sokan ezt hitték, az új Fallout nem csupán New Vegas városából áll, sőt, az események túlnyomó része nem ott játszódik. A rengeteg kisebb település, tábor közözött olyan ismerősökbe botolhatunk, mint a parányivá zsugorodott nyugati Brotherhood of Steel, avagy éppen a szupermutánsok, és az Enclave nyugati maradványai. Ezek a frakciók kulcsszerepet játszottak a Fallout 3-ban, itt azonban teljességgel marginális szerepük van, alig fogunk összeakadni velük. A Fallout 2-ből egyetlen NPC-vel találkozhatunk, Marcussal a szupermutánssal, azonban a New Vegas világa úgy általában nagymértékben hasonlít a Fallout 2-re, ami tekintve a helyszínt, logikusan adódik. Rengeteg utalással, és szervezettel találkozhatunk a Falloutból és a Fallout 2-ből, így a New Vegasszal játszva sokkal inkább érzi azt az ember, hogy a Fallout széria újabb inkarnációja van előtte, mint a Fallout 3 esetében. Sokkal jobbak lettek az NPC-k is, mint a harmadik részben, ahol emlékezetes karakterbe nem nagyon botolhattunk bele – most, két év után visszagondolva egy sem jut eszembe. Az Obsidian azonban úgy látszikm ehhez – is – sokkal jobban ért, mint a Bethesda, így több valóban remek karakterbe fogunk belebotlani utazásaink során, amik ráadásul némileg hosszabbra is nyúlnak, mint a Fallout 3 esetében.

A jó
Számos apróbb újítással gazdagodott a játék a Fallout 3 óta, például hírnevünk immáron egyszerre globális és lokális – van egy általános érték a cselekedeteink függvényében, és van egy, ami az adott frakcióra, városra jellemző, hogy ott hogyan viszonyulnak hozzánk. A titkos információáradat roppant hatékony, így ha egyszer valaki valahol berág ránk, akkor az adott csoportosuláshoz tartozó összes emberke tudni fog erről. Hasonlóan akkor, ha olyan páncélt veszünk magunkra, amely jól láthatóan valamelyik csoportosuláshoz tartozik: az adott brancsba tartozókat ideig-óráig téveszthetjük csak meg, azonban a velük nem szimpatizálók gondolkodás nélkül a nyakunkba vetik magukat. Reális, de néhol rettenetesen bosszantó rendszer, az biztos. Számos újabb perkkel gazdagodott a New Vegas, amelyek közül a klasszikus Fallout szériához hasonlóan nem minden szintlépéskor választhatunk – szintlimit ezúttal is került a játékba egyébként, de a Fallout 3-nál józanabbul lőtték be, így mire elérjük a legvégső, harmincadik szintet, igencsak kalandjaink végén fogunk járni. Igaz, számomra legalábbis még pár szintlépés még biztosan benne lett volna a karakterben. Perkeket szerezhetünk akkor is, ha valamit már milliószor csináltunk: rengeteg mutáns állatot öltünk meg, ijesztő mértékben lőttünk be magunknak gyógyszert, satöbbi, satöbbi. Ilyenkor picit hatékonyabbá válunk az adott tevékenységben, vagy ellenállóbbá a mellékhatásaival szemben. A háttérzenék is új elemekkel gyarapodtak, és a számok néhány esetben nagymértékben hasonlítanak a Fallout 1-2 zenéire, amelyek a saját kategóriájukban továbbra is abszolút etalonnak számítanak.

A rossz
Játéktechnikailag mérsékelten meglepő módon a Fallout 3-ra épül a New Vegas, és történetesen ugyanazt a Gamebryo grafikus motort is használja, mint elődje: sokan éppen ezért nem értették, hogy akkor itten most kiegészítő, utód, avagy mi a szösz is készül, hiszen tök ugyan úgy néz ki, mint a Fallout 3. A motor sajátossága, hogy bár hatalmas külső és egészen pofás belső tereket tud megjeleníteni, a karaktereket gyűlöli, és azok gumibábunak tűnnek csupán – ahogyan persze a tereptárgyak jó része is igencsak plasztikusan fest. Bár az Obsidian szakijai némileg kipofozták a motort, így lényegesen szebb mozgás-animációkat és karaktermodelleket láthatunk, ez sem feledtetheti, hogy a látványvilág fölött bizony eljárt már az idő. Nem vészes ronda a New Vegas, de szépnek csak nagyon ritkán nevezhető – még nem most jött el az ideje annak, hogy az Obsidian vizuálisan is vonzó játékot adjon ki a kezei közül.

És a csúf
Bár technikailag a New Vegas maximálisan a Fallout 3 által kitaposott ösvényen halad, nem csupán hangulatában kacsint vissza a Fallout 2-re, hanem abban is, hogy rettenetesen bugos. A programhibák áradata a második rész egyik klasszikus vonása volt – mondják a hozzáértők, de én öt végigjátszás során alig futottam bele bugba, és azok sem voltak említésre méltóak –, s ezt örökölte a New Vegas is. Az ok nyilvánvaló, hiszen rendkívül gyorsan kellett elkészíteni a játékot, és a tesztelésre már nem maradt elég idő. Azonban ez sem mentség, mikor már nyolcadszorra fagy ki ugyanott a játék. Mikor nem tölti be az adott mentést. Amikor képtelenek vagyunk befejezni egy küldetést, mert hibás a rendszer. Amikor... A végigjátszás során őrületbe ugyan nem kergettek a programhibák, de érezhetően jelen voltak, és jó pár komolyabba minden játékos garantáltan bele fog futni. De szintén belefut mindenki a pályatervezők agyamentségeibe is, lévén nem egy helyszínen, például a Vault 34-nél, avagy néha a hegyek között őrület közeli állapotba taszítják a gyanútlan játékost azzal, hogy sehogy se lehet megtalálni a ki- avagy a bejáratot, vagy adott karaktert, és ezekben a labirintusokban sok mindent csinál az ember, de, hogy nem élvezi a játékot az egészen biztos.

Minden jó, ha jó a vége
Mindennek ellenére a Fallout: New Vegas egy igazi meglepetés, amivel az Obsidian újfent bebizonyította, hogy rekordgyorsasággal is képes remek játékot letenni az asztalra. A New Vegas egyértelműen jobb, mint a Fallout 3 volt. Sokkal érdekesebb a kerettörténete, kidolgozottabbak a frakciók és a választási lehetőségek, emlékezetesebbek a karakterek, és legfőképpen, jobb a hangulata. Amit többek között hiányoltam a Fallout 3-ból, azaz hogy legyenek kikacsintások az első és a második rész felé, azt most majdnem maradéktalanul teljesült. Grafikailag kissé ódon, programhibákkal gazdagon fűszerezett, de mégiscsak príma főfogás a New Vegas, aminek reméljük, folytatása is lesz majd, még a Fallout 4 előtt.